A kötet tanulmányai közül is nem egy polemikus ihletettségű. A korai magyar történelemről címet viselő első dolgozat a recenzió azon sajátos formája, amely terjedelme, tudományos apparátusa, témájának kifejtettsége alapján már önálló tanulmánynak minősül. Makk Ferenc ezen írása Róna-Tas András, A honfoglaló magyar nép címmel 1996-ban és 1997-ben is megjelent könyvét tartalmi és módszertani szempontok együttese alapján elemzi, értékeit is elismerve bírálja. A dolgozat külön érdekessége, hogy olvasása közben, szinte észrevétlenül, az aktuális mondanivaló szövetébe ágyazva, egyfajta tudománytörténeti összefoglalót is kapunk, hisz' Makk Ferenc a könyvben szereplő információkat számos ponton korábbi kutatási eredményekkel is összeveti, több helyen elismerve azok továbbfejlesztését. Az érdeklődők számára azonban talán nem felesleges megjegyezni, hogy e recenzió kapcsán, amelynek eredeti szövegváltozata az Aetas, szegedi történettudományi folyóirat 1997/2-3. számában (161–188. o.), Egy őstörténeti kézikönyv margójára címen jelent meg, Makk Ferenc és Róna-Tas András között az Aetas hasábjain (1998/2–3.) szakmai vita bontakozott ki. Bizonyos szempontból e vita részének tekinthető a tanulmánykötet következő, A magyarok Ungri nevéről című tanulmánya is, amely a Szent Bertin Évkönyv egyik, a 862. évre vonatkozó bejegyzésének forrásértékét vizsgálja. A kérdéses, Hinkmar reimsi érsek tollából származó mondat értelmében 862-ben a dánok és az ottani népek számára korábban ismeretlen ellenségek, akiket magyaroknak (Vngri) hívtak, Német Lajos országát pusztították. E forráshely több szempontból is nagy jelentőséggel bír a korai magyar történelmet illetően: egyrészt ez az első adat arra, amikor az Ungri népnév írott, kortárs latin forrásban a magyarok megnevezésére szolgál, másrészt pedig ez az első híradás a magyarok nyugat-európai, pontosabban németországi kalandozásáról. Írásában Makk Ferenc cáfolja Mátyás Flórián múlt század végi - jórészt az "argumentum e silentio" érvére épülő - nézetét, mely szerint az egész említett mondat csupán későbbi interpoláció. Hasonlóképp nem ért egyet Ungváry Jenő 1997-ben publikált véleményével, mely szerint az Ungri népnév nem a támadókra vonatkozik, hanem csupán a dán támadás irányának jelzésére szolgál, lényegében az Ungri nép által lakott pannóniai területet azonosítja. Makk Ferenc, aki sokáig klasszika-filológiát oktatott a szegedi egyetemen, érezhetően nagy kedvvel és tudással sorakoztatja fel filológiai ellenérveit. Alaposságának bizonyítéka, hogy Hinkmar említett művének egészét áttanulmányozta, így érveit nemcsak egyetlen mondat, hanem az egész szöveg, Hinkmar nyelvhasználatának, stílusának ismeretével támasztja alá. Módszertani megfontolások alapján veti el Róna-Tas András - említett könyvének fentebb ismertetett recenziójára adott válaszában kifejtett - elméletét, mely szerint a kérdéses mondat hiteles ugyan, de abban az Ungri népnév későbbi, aktualizált betoldás csupán.
A Kristó Gyula tiszteletére 1995-ben napvilágot látott tanulmánykötetben jelent meg eredeti szövegváltozatában a Csaba és Alpár című tanulmány, amely talán a jelen kötet legélesebb hangvételű írása. E két személy kapcsán Makk Ferenc lényegében Györffy György rájuk vonatkozó írásainak filológiai vizsgálatát végzi el, melynek során végigköveti a személyükről alkotott nézeteinek formálódását, alakjuknak "a 10. századi magyar történelem jelentős személyiségeivé" növését. Csaba esetében annak a véleményének ad hangot, hogy "Csaba a X. század közepén élt kalandozó vezér volt, aki népével görög földre ment", amely nézetet egyébként 1948-ban még Györffy György is vallotta. Ismerteti a Csaba-kép változását Györffy munkáiban, minden esetben kitérve azokra a tárgyi bizonytalanságokra, módszertani tévedésekre, amelyek révén nem tartja elfogadhatónak a Csaba személyéhez mint honfoglalás kori nagyfejedelem/vezér alakjához fűződő elméleteket. Alpár esetében a Szerző, minthogy a Györffy György írásaiban felsorakoztatott nyelvészeti, nyelvtörténeti, régészeti, névtani érveket nem tartja meggyőzőnek, s több más szerzőre is hivatkozva cáfolja azokat, kitart azon felfogás mellett, amely szerint Alpár vezér - Gyalu és Galád vezérekkel együtt - nem a 10. századi magyar történelem valóban létező szereplője, csupán Anonymus képzelete által életre keltett személy. A tanulmányok egy másik csoportja a magyar köztörténet kérdéseit vizsgálja. Ezen belül is jól elkülöníthető a 10–12. századi magyar külpolitika néhány fejezetét tárgyaló írások köre. Témáját tekintve a legkorábbi időszakkal a Magyar-bolgár kapcsolatok Géza nagyfejedelem és Szent István király korában című dolgozat foglalkozik, de természetesen, minthogy a külpolitikai kapcsolatok nemcsak két ország viszonyát határozzák meg, lényegében átfogó elemzést kapunk a magyar–bizánci és a bolgár–bizánci viszony alakulásáról is. A kérdéskört illetően természetesen megkerülhetetlen az István király-Ajtony és az István-Keán konfliktus értelmezése. Előbbi kapcsán Makk Ferenc úgy foglal állást, hogy mivel Szent Gellért legendájából az olvasható ki, hogy Gyula vezér és Ajtony egymás halálos ellenségei voltak, ezért "Ajtony nem István ellen, hanem éppen István érdekében lépett koalícióra a bizánci császárral 1002-ben." Keánt "a Maros folyótól délre elterülő bolgár kaganátus vezetőjének" tartja, aki - Gyulával együtt - "a királyi hatalommal szemben szeparatista jellegű önállósodási, ill. függetlenedési törekvéseket képviselt, és ki akart válni a Magyar Királyságból". Keánnak, a még Ajtonnyal szövetséges Istvántól elszenvedett vereségét pedig 1003-ra teszi. Tematikájában szintén a Balkán felé fordul a Szent László és a Balkán címmel, eredeti változatában 1992-ben megjelent írás. Szent László uralmának kezdeteiről meglehetősen kevés, a magyar–bizánci kapcsolatokra utaló információ áll rendelkezésre. Ezek alapján azonban, Makk Ferenc véleménye szerint, László első koronázására talán már 1077 második felében, a bizánci uralkodótól származó, I. Gézától örökölt diadémmal sor került. A két ország közti viszony megváltozása és a Magyarországon meginduló határozott latinizációs törekvések kapcsán ismerteti és értékeli a Szerző részletesen a 14. századi Edward Saga-nak és a laoni Névtelen 13. század eleji krónikájának a "keleti angolok", Bizánc és a Magyar Királyság kapcsolataira vonatkozó tudósításait. Ennek alapján új magyarázatot ad a kalocsai érsekség központjának Bácsra helyezésére, amelynek legfőbb oka szerinte a "keleti angolok" által elfoglalt területek térítésében, illetve püspökeik felszentelésében kereshető. A Kálmán-ági királyok külpolitikájának néhány kérdése című tanulmány Kálmán és fia, II. István külpolitikájának három eseményét vizsgálja. Dalmácia északi részének 1105-ben bekövetkezett elfoglalását, cáfolva azt a nézetet, mely szerint az említett területeket a bizánci császár a normannok elleni védelem fejében adta volna át a magyar királynak, Makk Ferenc Bizánc elleni agressziónak, fegyveres hódításnak tartja, amit azonban - Bizánc kedvezőtlen nemzetközi helyzete miatt - nem ellenlépés, hanem a hódítások magyar kézen hagyása, sőt, a további fenyegetés elhárítása érdekében dinasztikus kapcsolat létesítése követett. Széles nemzetközi összefüggésrendszerbe ágyazva elemzi a Szerző a magyar krónika 153. és 155. fejezetében szereplő, II. István lengyelországi hadjáratáról szóló tudósítást, amelynek időpontját 1127 első felére teszi, okaként pedig Vlagyimirkó zvenyigorodi fejedelem Rosztyiszlávval szembeni támogatását jelöli meg. Ugyancsak a külpolitikai tárgyú dolgozatok közé tartozik a Megjegyzések III. István történetéhez című. Ebben Makk Ferenc az 1163. évi, Manuél bizánci császárnak tulajdonított magyar-bizánci perszonáluniós terv kapcsán kifejti, hogy Manuél terve Béla herceg Bizáncba vitelével nem a két ország koronájának majdani egy kézbe juttatása volt, hanem az, hogy a dinasztikus kapcsolat révén a két hatalom közti szövetség alapját biztosítsa, hozzájusson az egykor a Bizánci Birodalomhoz tartozó közép-dalmáciai, horvátországi és szerémségi területekhez, valamint hogy jogot formálhasson a magyar ügyekbe való beleszólásra. Az ankhialosi Mikhaél rhétor, későbbi konstantinápolyi pátriárka Manuél császár előtt elmondott dicsőítő beszédének keletkezését 1165-re téve, a benne szereplő magyar-bizánci békekötést, lényegében Magyarország hűbéri alávetését - más, egykorú források adatainak bevonásával, külföldi és magyar kutatókkal is vitatkozva - csak "szónoki túlzásnak" értékeli. A kötet címadó, zárótanulmánya ugyancsak külpolitikai témájú, a korai magyar-bizánci kapcsolatok történetét tekinti át a kezdetektől az 1190-es évekig. A tanulmány végén a kérdéskör magyar nyelvű szakirodalmából található bőséges válogatás.
A tanulmányok közül kettő a középkori magyar történelem belpolitikai eseményeivel foglalkozik. Közös vonásuk, hogy középpontjukban a királyi trónért folytatott hatalmi harc áll, de annak ismertetését, az erőviszonyok bemutatását a külpolitikai összefüggések megvilágításával teszi a Szerző. Témájának időrendjét tekintve a Megjegyzések I. András történetéhez című írás a korábbi. Ebben Makk Ferenc átfogó és érzékletes képet ad Magyarország 1046-1060 közötti, bel- és külpolitikai fenyegetésektől egyaránt terhes korszakáról, amelyben István király művének további sorsa és az ország függetlenségének kérdése is élesen fogalmazódott meg. Értékelése szerint „I. András sikeres uralkodónak bizonyult. Eredményesen oldotta meg a belpolitikai válságot, s ezzel biztosította a feudális fejlődés előtt a szabad utat; külpolitikájában pedig – miután felszámolta a német hűbért – megvédelmezte az ország függetlenségét." A Salamon és I. Géza viszálya címmel megjelent tanulmány – a külpolitikai vonatkozásokat szintén nem hagyva figyelmen kívül – a Salamon és Géza között feszülő ellentétek alakulását követi nyomon, felvázolva egyúttal a királyi hatalom jogi és ideológiai legitimációjának összefüggéseit is.
A Megas arkhon című tanulmányában a Szerző, a DAI szövegének egészét alapul véve, a 'megas' jelzőnek a műben való előfordulásait összegyűjtve, filológiailag elemezve, és azoknak az adott szöveghelyen betöltött szerepét vizsgálva, Tóth Sándor Lászlóval vitatkozva, meggyőző módon mutatja be, hogy a 'megas' jelző, Árpádra mint nagyfejedelemre vonatkozóan 'nagy', nem pedig 'első, legkorábbi' jelentéstartalommal bír.
Szintén segédtudományi tárgyú az Adalék a II. Géza-kori aranypecsét használatához című, eredeti szövegváltozatában 1993-ban megjelent dolgozat, amelyben a Szerző Abu-Hamid mór utazó tudósítása alapján II. Géza aranybullájának használatát – a korábbi szakirodalom által 1156-ra tett időpont helyett – már 1153-ból ki tudja mutatni. A Tiszatáj 1996. évi 10. számában jelent meg először az „És erővel elfoglalta egész Pannóniát" (A honfoglalás korának írott forrásai) című írás, mely amellett, hogy a honfoglalás 1100. évfordulójának európai, közép-európai fogadtatását, illetve annak történelmi hátterét elemzi, és a téma kapcsán megválaszolásra váró kérdések közül vet fel néhányat, bemutatja a Kristó Gyula szerkesztésében Szegeden 1995-ben, A honfoglalás korának írott forrásai címmel megjelent forrásgyűjteményt, amely jelenleg a legkorszerűbb, kategóriájában pedig a leggazdagabb ilyen jellegű kiadvány.
A kötet igen értékes darabja a Külföldi források és a korai magyar történelem (10–12. század) című katalógus, amely a javarészt utóbbi évtizedekben felfedezett, a középkori magyar történelem tanulmányozásához, az e témában korábban kialakított képek további árnyalásához értékes adalékokat szolgáltató külföldi eredetű levéltári, elbeszélő források rövid ismertetését, több esetben pedig forrásértékük minősítését is tartalmazza. Az 1995-ben megjelent eredeti szövegváltozatához képest több helyen bővítések találhatók benne. Az összesen 18 görög és 9 latin kútfő ismertetése jól egészíti ki, illetve több helyen pontosítja a Moravcsik Gyula által 1934-ben és Gombos F. Albin által 1937–1938-ban kiadott gyűjteményeket. Mivel a korai magyar történelemre vonatkozó mohamedán (arab, perzsa, török nyelvű) források összegyűjtése és kiadása bár megindult, de még kezdeti szakaszban tart, az itt jellemzett 5 forrás - a teljesség igénye nélkül - jól mutatja az utóbbi évtizedekben bekövetkezett gyarapodást. Az említett korszakra vonatkozó újabb szláv nyelvű kútfő az elmúlt években nem került elő, de minthogy a meglévőknek még nincs gyűjteményes kiadásuk, ezért indokolt azok értelmezésének további finomítása. A tanulmányban utolsóként bemutatott forrás a 14. századi izlandi Edward Saga, amely valódi értékét szintén az utóbbi évtizedekben nyerte el.
A ízlésesen és mértéktartóan megtervezett borítójú kötetet az egyes tanulmányok angol nyelvű összefoglalói zárják, amelyek a külföldi szakemberek számára is lehetővé teszik a dolgozatok tárgyának megismerését. A turulmadártól a kettőskeresztig című tanulmánykötet, amely a Szegedi Középkorász Műhely - eddig már 14 kötetet számláló sorozata és sorozaton kívül kiadott kötetei mellett - önálló kiadványaként látott napvilágot, a szegedi medievisztikai kutatások egyik jelentős eredménye. E nemcsak a szakemberek, hanem minden, a korai magyar történelem iránt érdeklődő olvasó számára hasznos, élvezetes stílusú munka megjelenése azért is különösen örvendetes, mert a benne szereplő írások legtöbbjének a korábban meglehetősen elhanyagolt külpolitikai kapcsolatok tárgyában van igen értékes, a 9–12. század magyar történelmének jobb megismerését elősegítő mondanivalója.