A leglényegesebb kérdésekben valóban eligazító bevezető tanulmányban – bármennyire is szorítóak a terjedelmi korlátok – szívesen olvastunk volna a narrációk és az udvari kultúra kapcsolatáról néhány szót, miként Kurcz Ágnes a vitatott lovagi kultúrára vonatkozó megfigyelései egy értékes részét éppen az oklevelek narrációs részéből hüvelyezte ki. Ebben az összefüggésben nagyon hiányoljuk a bibliográfiából Borosy András tanulmányát (Hadi érdemek Magyarországon a XIII. században. Hadtörténeti Közlemények új. f. 32, 1985), amelyben – szintén Mályusz eredményeitől indíttatva – felismeri a narrációk hadtörténeti jelentőségét, s a XIII. századi páncélos "lovagi" harcmodorra vonatkozó legfontosabb forrásokként elemzi őket. Persze rögtön arra is utalhatunk, hogy – a szövegösszefüggésnek megfelelően – a "miles" lovag, katona fordítása helyett a "vitéz" tűnne szerencsésebbnek, amennyiben a fordításban valamivel többet akarunk éreztetni a pusztán a felfegyverzettség tényére utaló katonánál, ld. erre Vizkelety András megjegyzéseit (Itk 1990. 520–528.). Így hangulatilag is megfelelőbbnek érezzük az udvari vitéz fordítást az udvari katona helyett, hős vitézt a hős katona, a harci vagy katonai babérkoszorú helyett a vitézi babérkoszorú változatot. Egyébként a narrációkból valóban kikerekedik a királyi zászló alatt, a király környezetében harcolóktól elvárt "lovagi" erkölcsi és katonai magatartásforma, amelyet persze sokszor az okleveleknek az itt elhagyott arengái egészítenek ki, értelmeznek szépen. Kirajzolódik a XIII. századi ideál: a harcban illően felfegyverzett, lehetőleg páncélosan, hadiménjén lándzsával megjelenő, a csatában éber, oroszlán módjára harcoló, önfeláldozó, nemes ellenfeleket megfutamító vagy fogságba ejtő vitéz képe, aki szükség esetén még saját lovát is átadja urának, s a királynak zsákmányolt zászlókkal kedveskedik. Ez lehet valószínűleg a Csák nembeli Péter oklevelében említett "militia virtuosa"-nak az értelme (Nr. 39.): keményen harcolt, s nem egyszer vitézi bátorságot tanúsított. E narrációk tükrözték, de egyúttal közvetítették is az udvari elvárásokat a hadakozásban részt vevők felé. Borosy művének hasznosítása esetén egyébként aligha maradt volna ki III. András 1291. évi oklevele (Szentpétery, Regeszta Nr. 3795), amelyben a Bécs melletti harci játékról – lovagi torna? – olvashatunk.
Joggal állapítja meg a bevezető tanulmányban Kristó Gyula, hogy az Árpád-korban a narráció "demokratikusabb" műfaj volt, mint később. Ennek okát talán magában a kor hadszervezetében kereshetjük. A királyi birtokszervezeten nyugvó hadszervezet időszakában törvényszerű volt, hogy magának a királynak kellett oklevélbe foglalnia s birtokadománnyal, kiváltsággal jutalmaznia a dicső tetteket, szolgálatokat. A narrációk célja nemcsak az adomány igazolása lehetett, hanem mint olvashatjuk, a követendő vitézség, a követendő magatartásformák népszerűsítése. Ebből a szempontból mindegy volt, hogy az oklevél Farkas várszolga, egy várjobbágy, vagy éppen egy királyi lovászmester szolgálatait örökítette-e meg. Sőt, a hadakozó rétegek számára még azt az üzenetei is közvetíthette, hogy a vitézség "nemesít", a társadalmi emelkedés megfelelő ellenszolgálat fejében mindenki számára nyitva áll. Persze maga az oklevélszöveg csak kevesekhez jutott el, s maguk az adományosok tudtak a legkevésbé olvasni. Így nem tudunk másra gondolni, mint hogy hatását – paradox módon – a szóbeliség csatornáin keresztül fejtette ki. A narrációknak a szóbeliséggel való kapcsolatára nemcsak a bevezető tanulmány utal. Erre már Mályusz Elemér is tett egy megjegyzést, miszerint a kancellária számára maga a kitüntetésben részesülő szolgáltathatta az életrajzi adatokat, a harcok részleteit, az elesett szerviensek, rokonok számát, a sérülések fajtáit, az elfogott ellenfelek nevét és számát. (vö. Mályusz, im. 47.; Fügedi Erik: Verba volant... in: Mályusz Elemér emlékkönyv. 119.). Egyfelől volt a nemzetség, a család körében élő hagyomány, a vitézségek, szolgálatok sora, amit a kancellárián a királynál lehetett érvényesíteni. A király az oklevelekben sokszor meg is nevezi, hogy a hőstettek miként jutottak tudomására (előadták, tudomására hozták – sokszor a relatio szóval, Nr. 41, 43, 53), vagy éppen írásban közölték az uralkodóval (Nr. 40). Az érintettek érdeke volt, hogy az eseményeket megjegyezzék, s megfelelő közbenjáróval kijárják a jutalmukat. Ha maga az esemény nem a király közvetlen közelében történt, akkor a tartalmi hitelért a közbenjáró vagy a tanúként említettek feleltek, akik lehettek az illető vezérei a csatában, mint a vasvári várjobbágyok esetében a vasvári és soproni ispánok.
Ebben az összefüggésben is hihetőnek tűnnek a formulák, amelyek megszámlálhatatlan tettról szólnak, s csak az okulás kedvéért jegyeznek le közülük néhányat. A jutalmazásra várók hosszasan emlékezetükbe véshették magukat, közeli hozzátartozóik tetteit s adott esetben, ha előadták, nem fukarkodhattak velük. Így IV. Béla az 1250-ben elhunyt testvér érdemeiért 1255-ben jutalmaz (Nr. 18.), vagy Kurcz és Mályusz szép példákat említ, amikor az adományosok újra és újra bővítik okleveleik narrációit s beleíratják az újabb hőstetteket.
Az oklevelek fordítását megbízhatónak és szöveghűségre törekvőnek találjuk. Ez utóbbinak következménye lehet számos magyartalannak tűnő vagy egyszerűen nehézkes szerkezetű mondat, melyek azonban nem akadályozzák a szövegben való eligazodást. Sőt, legyen inkább a fordítás kissé nehézkesebb, mintsem egyszerűbb, gördülékenyebb, de a latin szöveget megkárosító, megcsonkító kihagyások, összevonások árán. A recenzens azonban kötelességének érzi, hogy az apró, vélt vagy valós hiányosságok közül néhányat megemlítsen (s rögtön mentegesse is magát, hogy nem az eredeti oklevelek, hanem csak a megadott kiadások alapján tájékozódott). Ezek a példák teljesen esetlegesek és kiragadottak, de közülük néhány talán nem haszontalan a jövőbeni fordítások számára.
Néhány esetben feltűnő; hogy ugyanazt a szót hányféleképpen adják vissza a fordítók, pl. acies: sor, hadrend, csatasor, hadsor, csatarend, csapat, ill. nem fordítják. Vagy pl. a honor regis: királyi tiszt, királyi dicsőség, királyi tisztelet, királyi tekintély, királyi becsület; fortunae casus: sors szeszélyei, esetei stb. Néhány esetben nem jelölik a kihagyásokat a szövegből, vagy éppen a történeti eseményekre vonatkozó szöveg még folytatódik, egyébként érdektelen szavakkal. Meglehet, hogy az "impulsus lancealis" lándzsadobás helyett inkább lándzsalökésként fordítandó (Nr. 25, 10). Félreértéseket csak néhány esetben tudtunk regisztrálni (bár a 172 tételnek csak egy töredékét vetettük egybe a kiadással), így pl. "contra totam potenciam" helyesen ti. a cseh király egész serege ellen (Nr. 51.). A "potenciá"-t jól fordítják pl. a Nr. 75.-ben. Az "ictus lapidum minime formidans" – esetében szó sincsen hajítógépek említéséről, miként a "balistá"-t határozottan kőhajító gépnek értelmezni is kicsit erőltetett, helyette hajítógép, ostromgép említése szerencsésebb. Az "ardua negotia" nem kellemetlen ügyek (Nr. 142.), hanem fontos, nagy jelentőségű, vö. Magyarországi latinság szótára. A "Quid plura?" nem mi több, hanem minek többet, minek folytassam? A "humano ingenio" (Nr. 85.) emberi ügyeskedéssel, ravaszsággal, miként jól fordítva Nr. 34.-ben. Nr. 12.-ben a tatár nem bárddal sújt, hanem lándzsával (hastam direxerat) legalábbis a szövegkiadás szerint. Elmarasztaló értelemben a fautores, complices értelme a bűntársakhoz, cinkosokhoz áll közel (Nr. 160.). Nr. 50.-ben csak véletlenül írhatták a születés joga és rendje helyett jog és születés rendjét. Nr. 11.-ben a mondat helyes értelme: amikor is aztán az említett Detre előszörre az ellenfelet bátran (kihívóan?, potenter) és nyíltan megközelítette, másodszorra mindenkit megelőzve lándzsáját forgatva betört a velünk szembe felállított csatasorok közé, s miután sokakat megölt, nem keveseket életveszélyesen megsebesített, lovát elveszítve maga is súlyos sérülést szenvedett. A lándzsáját forgatva kifejezést a "vibrare" ige világítja meg, amely pl. a kígyó nyelvének mozgását jelöli. Nr. 45.-ben "in lancearum examine": lándzsaviadalban (vö. examen duelli), ugyanott "potencialiter": erővel, erőszakkal.
No. 165. valóban kiadatlan, de mint Mályusz Elemér is megjegyzi a Zsigmond-kori oklevéltár vonatkozó helyén, narrációja más Kanizsai-oklevelekével feltűnően hasonló, szinte teljesen megegyezik. Így jobb híján azok kiadására is lehetett volna utalni (1397. dec. 8., CD X/2. 440., 1401. febr. 17. Sopron vm. története. I. k.). Éppen a nikápolyi csatával kapcsolatos narrációk arra nyújtanak jó példát, amikor különböző személyek okleveleibe (is) szinte szóról szóra ugyanaz a megfogalmazás került. No. 166-ban az eredetiben communitatis inmense helyett quantitatis inmense olvasandó, s így erős közösségi érzésű fegyveresekről van szó.
Végezetül csak reményünknek adhatunk hangot, hogy az újonnan indult sorozat elkerüli az Akadémia Kiadónál szokásos sorozatok sorsát, azaz végzetét, s rendszeresen megjelenő kötetekkel örvendezteti meg a jelen kötet által felcsigázott olvasókat.