Kari Kurír 166.

A Bölcsészettudományi Kar Tanácsa 2005. február elején választja meg a Kar új dékánját, aki 2005. július 1-jétõl három évig fogja irányítani a Kart. A kiírt pályázatra ketten adták be jelentkezésüket: Almási Tibor docens úr és Szõnyi György Endre intézetvezetõ docens úr. Az alábbiakban betûhív módon tesszük közzé a két pályázó vezetõi koncepcióját.

ALMÁSI TIBOR VEZETÕI PROGRAMJA

I. Elõélet és indíttatás

Sorsom úgy hozta, hogy amióta 9 évvel ezelõtt megvédtem PhD-értekezésemet, amely a bölcsészkar elsõ dolgozatvédéssel szerzett PhD-fokozata volt, folyamatosan szerephez jutottam a kari és egyetemi közfeladatok ellátásában. 1995-ben egy olyan periódus zárult le életemben, amelynek a középpontjában a nagy intenzitású kutatómunka állt. Csaknem egy évtizeden át ügyködtem a Korai magyar történeti lexikon megvalósításán dolgozó kutatók belsõ magjában, illetve ugyanezen idõszakra esett az Anjou-kori oklevéltár vállalkozásának megalapozása is, mely utóbbinak tevékeny részeseként jutottam doktori fokozathoz. Ezen idõszak lezárultával úgy ítéltem meg, hogy tartozásom van munkahelyem tágabb közösségével szemben, ezért nem zárkózhatok el az intézeti kereteken túlnyúló egyetemi közélet feladataira vonatkozó felkérések elõl.

Elõször a kari Tanulmányi Bizottság elnökeként mûködtem, majd a JATE utolsó 3 évében a hallgatói és a külügyek területéért felelõs rektorhelyettes voltam. 1998-1999-ben részt vettem a diákhitel-rendszer bevezetését elõkészítõ minisztériumi tanácsadó testület munkájában. Az SzTE létrejötte, 2000 óta rektori megbízottként, illetve rektori tanácsadóként mûködöm azzal a feladattal, hogy gondoskodjak a volt JATE kollégiumainak integrált szervezeti keretei mûködõképességérõl; lényegében 1800 kollégiumi férõhely színvonalas fenntartása tartozik immár 8 éve felelõsségembe. Ezenkívül ötödik éve választott kari képviselõ vagyok az Egyetemi Tanácsban. Az utóbbi feladatkör révén rendre részt vállaltam számos, eseti jelleggel mûködõ egyetemi, illetve kari munkabizottságban. A legnagyobb fontosságú ezek sorában a Szegedi Tudományegyetem Párhozamosságokat Feltáró Bizottságának elnöki tisztsége volt. Úgy vélem a legkevésbé sem e bizottság okolható azért, hogy a hónapok munkájával elkészített tárgyszerû és elfogulatlan jelentés megállapításai, konszenzusra törekvõ javaslatai nem — vagy csak alig — hasznosultak az érintett karok együttmûködésében, illetve a párhuzamosságok kezelésében.

A különbözõ közfeladatok ellátása számos tapasztalattal, sokrétû ismerettel gazdagított. Az elmúlt évtizedben egyetemi munkám során foglalkoztam tanulmányi, oktatásszervezeti, hallgatói, gazdasági, külügyi és pályázati vonatkozású ügyekkel. Miután tudományos munkámnak köszönhetõen egy szakmai konzorcium tevékenységének operatív összehangolása is feladatom, ugyancsak eligazodom a tudományszervezési és finanszírozási kérdésekben. Munkám révén rálátást szereztem az egyetemirányítás mechanizmusaira, jó munkakapcsolatokkal rendelkezem mind a központi, mind pedig a gazdasági és mûszaki adminisztráció különbözõ egységeiben és szintjein.

II. Helyzetmegítélés és alapállás

A mai szegedi bölcsészkar bármely távlatból is mérlegeljük helyzetét, alapvetõen szilárd, jól mûködõ, számos tekintetben kiváló mutatókkal rendelkezõ, gazdálkodásában is egyensúlyban levõ intézmény. Ha elfogadjuk, hogy a társadalmi megítélés tekintetében beszédesek a jelentkezési adatok, akkor az elmúlt évek statisztikái arra vallanak, hogy a bölcsészkarok rangsorában a közvélemény folyamatosan magasan jegyzi karunkat. A régió, a megye és a város életében — akár kulturális intézményekre, rendezvényekre, szellemi mûhelyekre gondolunk —, ugyancsak magasra értékelt a jelenlétünk. Az elmúlt évben sorra az Egyetemi Tanács elé kerültek az egyes karok helyzetét és jövõképét bemutató anyagok, s ezek ismeretében megint csak világosan felmérhetõ, hogy egyetemünk 11 kara között az egyik legstabilabb alakzat a bölcsészkar. Ha mikrovilágunkat belülrõl szemléljük, nem kis elégedettséggel nyugtázhatjuk, hogy az elmúlt másfél évtizedben sikerrel vettünk olyan akadályokat, mint a hallgatói létszám sokszorozódása, a doktori képzés kereteinek kiépítése, a tudományos minõsítés új rendszerében való helyfoglalás, új képzési formák és új szakok elindítása, többféle képzési rend párhuzamos mûködtetése, a kreditrendszer bevezetése, a tanulmányi ügyek elektronikus kezelési rendjének beüzemelése. Az eredmények között tartható számon, hogy megrázkódtatások nélkül jutottunk túl az egyetemi integráción, jól átéltünk egy épületfelújítást, egy könyvtáregyesítést, továbbá megtettük az elsõ elõkészületeket a bolognai folyamatnak megfelelõ több ciklusú képzés elindítására. Az sem elhanyagolandó körülmény, hogy mindeközben — nehezen kiszámítható kilengések mellett is — sikerült elkerülni a gazdálkodási kondíciók nagyobb megrendülését. Térítéses képzések, valamint pályázati források révén javult a saját bevételek aránya, míg a megfontolt létszámgazdálkodást, illetve munkavégzésünk hatékonyabbá válását tükrözi, hogy a képzési terhek növekedését csak visszafogottan követte a munkaerõ kibõvítése.

Az elmúlt idõszak változásait felidézve elégedettségre kevéssé okot adó meglátásoknak is helyük lehet. Ha a sokban módosult viszonyaink mögött az eredõket, kiváltó okokat vizsgáljuk, meg kell állapítanunk, hogy gyakran nem a magunk kezdeményezésébõl és akarata szerint alakult életünk. Sokszor a felülrõl kiinduló irányító befolyások szorítottak bennünket ilyen vagy olyan irányba, mi pedig — jobb meggyõzõdésünk ellenére — alkalmazkodni igyekeztünk az új helyzetekhez, megpróbáltunk idomulni a sûrûn változó elvárásokhoz. A teherbírásról és tûrõképességrõl árulkodó megannyi felsorolt eredmény inkább kipróbált alkalmazkodóképességünket illusztrálja, mintsem a koncepciózus önépítés tudatosságát és sikerét. Ez utóbbihoz tényleges mozgástérre, kiszámíthatóságra és valódi autonómiára lett volna szükség. Ezzel szemben az elmúlt 10—12 évben a reformáló, átalakító beavatkozások a miniszteriális irányítás részérõl úgyszólván folyamatosakká váltak. Következetesség az elvek, illetve a gyakorlat szintjén alig tapasztalható. Ma már olykor nemcsak megoldani, de exponálni sem érdemes a problémákat, hiszen az újabb generális átalakítás sokszor úgyis felülírja a gondok egészét, mi pedig a szilárd belsõ keretek helyett szokjuk az átmenetiség állandosuló érzetét. E helyzettel — korántsem meglepõ módon — együtt jár a rossz közérzet, minthogy veszélyeztetve, fenyegetve érezzük legalapvetõbb értékeinket. A hosszabb távot legfeljebb a szólamok szintjén ismerõ politika a finanszírozói pozícióval szembeni kiszolgáltatottságot kihasználva egyre direktebben, egyre kérlelhetetlenebbül és egyre rövidlátóbban avatkozik életünkbe.

Szûkebb egyetemi közegünkben a helyzetünket leginkább meghatározó változás az egyetemi integráció volt. Megítélésem szerint 5 év elmúltával lassan fel kell pontosan mérnünk, hogy mit jelentett karunkra nézve a szegedi felsõoktatási intézmények egyesítése. Mindezt azért tartom fontosnak, mert e helyzetelemzés alapján kellene stratégiát kialakítanunk. Benyomásaim szerint a dolgok megálltak valahol félúton. Jó és rossz következményeket egyaránt fel tudunk sorolni, ugyanakkor fel kellene mérnünk, hogy rövid és hosszú távon valójában milyen kilátásokkal rendelkezünk. Meddig kedvezõ számunkra az egyetemi döntési pontok elhelyezkedése, illetve honnantól kedvezõtlenek? Bizonyos szempontból (pl. gazdálkodási szabadság) nõtt a mozgásterünk, más tekintetben viszont sérülékenyebbek vagyunk (pl. finanszírozási kiszolgáltatottság). Az integrált egyetemi mûködéssel szemben sosem voltak eredendõ kifogásaink, hiszen egy jól mûködõ integrált egyetem részét alkottuk. Mintha még mindig tartana várakozásunk, hogy vajon mélyebben is továbbmegy-e az egyesülés, miközben a karok egy része önálló intézményi múltjának adottságaiból csak keveset feladva, most a kiteljesedettebb önálló lét örökölt elemeit komfortosítja. A dolgok túl hosszú eldöntetlensége stratégia-nélküliséghez, sodródáshoz és elbizonytalanodáshoz vezethet, amit el kellene kerülnünk, ezért lenne érdemes közelmúltunk fejleményeit értékelve megfontolni a jövõ fõbb lépéseit.

Míg tágabb és szûkebb környezetünkben egyaránt erõsek a helyzetünket befolyásoló bizonytalansági tényezõk, úgy vélem, hogy karunk számára a legbiztosabban a hagyományos értékrendünkhöz való szilárd ragaszkodás képes hordozni a jövõ ígéretét. Annyi masszív eredménynek, életmûnek, mûhelynek, iskolának, kipróbált módszernek vagyunk örökösei és folytatói hogy nincs szükségünk különös fortélyokkal igazolni: intézményünk a tudományok mûvelésének valódi otthona, s esetünkben tényleg helytálló az universitas magistrorum et scientiarum fogalmának használata. Ha ma a Szegedi Tudományegyetem neve jól cseng a világban, illetve e hazában, akkor azért egykori s mai professzoraink is igen sokat tettek.

Miért fontos mindannyiunknak e biztonságos háttér tudata, illetve a ragaszkodásunk az ebben leledzõ hagyományhoz? Azért mert mai világunkat annyira eluralták a holnapnál távolabbra nem látó ambíciók, a múlékony divatok, az önbecsapó üres szólamok, hogy a tapasztalatok szerint a tudomány értékvilágának tiszteletben tartása néha már az egyetemeket fenntartó irányítás részérõl sem evidencia. Az a homogenizáló és uniformizáló igyekezet, amellyel kutató-oktató tudósokat igyekeznek képesítési követelmények, kreditesítés vagy több ciklusú képzés örve alatt egy ösvényre terelni, kifejezetten ellentétes a tudományokkal foglalkozás természetével. Ott ugyanis a megközelítések sokfélesége, a próbálkozások korlátozatlan lehetõsége a kívánatos, és ott nemcsak az azonnal eladható áru számít eredménynek, hanem a sokszoros áttételeken keresztül lassan — csak sokára felismert módon — ható hozadék is felbecsülhetetlen érték lehet.

Ezen evidenciáknak mint alapállásnak a rögzítése azért nem tûnik fölöslegesnek, mert amikor egy kar a túlélésért igazodni, alkalmazkodni kénytelen az aktuális irányítás kívánalmaihoz, akkor vezetése soha nem feledheti, hogy a kompromisszumok elkerülhetetlen megkötésekor minek a megóvásáért kell az árat fizetnie, s az ilyen helyzetekben meddig érdemes és szabad a garasokat az asztalra leszámolnia.

III. Feladatok és távlatok

Ha csak azon változások sokrétûségébõl és sûrûségébõl indulunk ki, amelyek a közelmúltat jellemezték, nyilvánvaló, hogy legfeljebb részben lehet felmérni és elõre látni a konkrét teendõket. Ezek közül szeretnék néhány fontosabb területre kitérni.

Az oktatási tevékenység területén a jövõ idõszak legtöbb feladatát a több ciklusú képzés rendszerének kialakítása jelenti számunkra. Bár elvileg a kezdet kezdetén figyelmünknek csak az elsõ három évre kell irányulnia, mégis, mert érdekeltségünk kiterjed a felsõbb képzési szintekre is, belátható, hogy legalább a fõ vonalakat illetõen már a kezdeteknél a képzés teljes spektrumára ki kell alakítanunk elképzeléseinket. Idetartozik, hogy az egyes szakok képzési tervei természetszerûleg kreditalapúak lesznek, ám nagyon kívánatos lenne, ha a tantervek kiindulásában az átadandó tudás tartalmának körülírása, meghatározása mindig elsõdlegességet kapna a mérés egyfajta eszközénél többet valójában nem jelentõ kreditpontokkal szemben. Nem szerencsés, ha az alapvetõen a tanbürokrácia eszköztárába tartozó fogalmak eluralják az oktatásra vonatkozó gondolatainkat, annak szüntelen mérlegelése helyett, hogy mit akarunk tudományainkból megtanítani hallgatóinknak, hogyan, miféle módszerekkel vagyunk képesek ismereteket átadni, illetve hogy a tõlünk kapott tudás miért fontos és mennyiben hasznosítható hallgatóink számára. Ma sokszor az a benyomása az embernek, hogy a kreditgyûjtés olykor mintha öncélúan vezérelné a hallgatóság tanulmányi erõfeszítéseit, anélkül, hogy egyikük-másikuk az elvégzett munka egésze által tényleges kompetenciák birtokába kerülne egy-egy szaktudomány mégoly alacsony szintû gyakorlásához is. Ahhoz, hogy 3 év alatt érvényes és használható tudással vértezzük fel hallgatóinkat, nagyon átgondoltan felépített, több irányban hasznosítható alaptudást kell elsõsorban biztosítanunk számukra.

Megkerülhetetlenül e kérdéskörhöz illeszkedik a fõiskolával fennálló párhuzamosságok problémája. Sokadjára is fontos hangsúlyozni, hogy karunk elsõsorban a konszenzussal végigvitt, emberséges, egzisztenciális fenyegetéseket nem hordozó megoldásokban érdekelt. Az esetek túlnyomó részében nem egymásnak ismeretlen, hanem szakmai kooperációkban kipróbált kollegáknak kell megtalálniuk az együttmûködés, a közös munka új formáit. Tapasztalataim szerint a kollegiális közeledések fogadtatása messze nem elutasító a fõiskolai munkatársak részérõl, viszont ugyanez kevésbé mondható el az intézményvezetési szinten. Az is kijelenthetõ, hogy oktatásszervezeti egységeknek a mai egyetemi kereteken belül végbemenõ átrendezõdései nem szükségképpen és nem kizárólag veszteségként és felszámolásként értékelhetõk. Bár a továbbiakban is az tekinthetõ helyes magatartásnak karunk részérõl, ha a fõiskola felé nem ölti magára a fenyegetõ rém arcát, ám konstruktivitásának a kérdés megoldásában bizonyos határt szab, hogy doktori képzéseket mûködtetõ, egyetemi szintû diplomát kiadó, fõiskolai végzettségûeket kiegészítõ képzésben részesítõ tanszékeink és intézeteink mégsem kezdeményezhetik a fõiskolához történõ csatlakoztatásukat.

Jelentõségében messze túlnõ egy dékáni program adta kifejtési lehetõségeken a tanárképzés ügye. Bizonyos, hogy a következõ évekre vonatkozó képzési rendszer jelenleg ismert formája nem rendezi megnyugtatóan a kérdést, s e tekintetben nemcsak várható, hanem egyenesen kívánatos a korrekció. A megoldás megtalálásában közös érdekeltsége van a tanárképzésben eddig is közremûködõ minden képzõhelynek. Ha van esetünkben is jól megragadható igénye a munkaerõpiacnak, az kétségtelenül a kétszakos tanárok fogadása. Nehéz lenne beletörõdni, hogy éppen e kívánalomnak tudunk a jelen állapot szerint a legkevésbé eleget tenni.

Némiképp a fentiekben érintettekhez, bizonyos tekintetben pedig a kutatás és a gazdálkodás kérdéséhez tartozik a Tanulmányi és Információs Központ — azon belül is a könyvtár — ügye. Az új létesítmény felett érzett örömbe aggodalom vegyül amiatt, hogy a szükséges mûködtetési források nélkül kerül az egyetem birtokába az új intézmény. A könyvtári forgalmat mindig nagyban élénkítõ bölcsészeknek kétségtelenül jelentékeny részt kell majd vállalniuk az üzemeltetésbõl, s ez terheket fog róni a kari gazdálkodásra. Úgy gondolom, hogy célszerû lenne olyan fokozatos elmozdulással próbálkozni az oktatásban, amely mint új adottságra egyre erõsebben épít e tanulmányi központra. Úgy vélem, hogy a tanulásban némiképp növelni lehetne az önálló felkészülést igénylõ hallgatói tevékenységet, hiszen ehhez mostantól kedvezõek az infrastrukturális feltételek. Az efféle hallgatói munka teljesítményeit komolyabb kreditpontokkal lehetne honorálni, megnövekedhetne a konzultációk szerepe, egyszersmind némelyest mérsékelhetõ lassan a kontaktórák aránya, a munkaerõigény és a tanteremi szükséglet. Ekkora volumenû beruházás csak akkor érdemes befektetés, ha olyan átalakulásokat is indukál, amelyek a minõség javításához, illetve források megtakarításához, átcsoportosíthatóságához vezetnek. Ehhez persze a képzés tervezésében nagyobb mozgástérre volna szükségünk, avagy a fenntartó részérõl annak belátására, hogy a szabályozókon keresztüli gúzsbakötõ igyekezet gátat szab a helyi adottságok takarékosságot szolgáló kihasználásának.

A könyvtári kérdések kapcsán érdemel szót, hogy meg kell tanulnunk az alkalmazkodást az új könyvtári helyzethez. Elveszítettük a napi munkánkat nagy hatékonysággal segítõ közvetlen kutatási és oktatási könyvtári hátterünket, s ma még kérdéses, hogy az új intézmény minden tekintetben képes lesz-e jól pótolni a kiesett láncszemet. A kutatómunka közvetlen színterétõl távolabb kerülõ könyvtárban látok olyan veszélyeket, amely hosszabb távon a könyvtári állomány összetételének minõségromlásával járhat. A friss beszerzések összetételének meghatározásában aligha nélkülözhetõ a kar oktatóinak részérõl megnyilvánuló komoly szaktudományi kompetencia, kérdéses viszont, hogy a bölcsészettudományok minden területén egyformán kialakulnak-e majd az esetlegességektõl mentes, kívánatos találkozási pontok a kellõ információk átadásában. A kérdésnek mind a kutatómunka feltételei, mind a hallgatói olvasnivaló elérhetõsége szempontjából nagy a jelentõsége. A koordináció rendjének kiformálódása, a kezdeti folyamatok kontrollja, valamint a kari és könyvtári partnerek érdekeinek közvetítése feltehetõen a rendszeres, illetve szervezett kapcsolattartás révén biztosítható a jövõben.

A kutatás területén azért nem tartom fölöslegesnek a szinte evidencia-szerû alapigazságok ismételt — s ha kell, újra megismételt — hangsúlyozását, mert az embernek az a benyomása, hogy a retorikában ugyan sokan hallunk a "tudásalapú társadalomról" vagy "tudásiparról", a gyakorlatban azonban igen kevés történik a tudományok ûzéséhez ténylegesen szükséges feltételek fenntartásáért és javításáért. Szeretnék azért dolgozni, hogy karunk — legjobb hagyományaihoz méltóan — a tudomány gyakorlásának, gyarapításának jó mûhelye maradhasson. Nem tartok fölöslegesnek itt Berda Áronnak, a kolozsvári egyetem elsõ rektorának 1872-ben elmondott megnyitó beszédébõl idézni egy gondolatot: "Az egyetemet nem a néma falak, hanem tanárainak a szellemi ereje alapítja meg." Olyan alapigazság ez, amelyhez minden körülmények között ragaszkodnunk kell. Súlyunkat, rangunkat és a nevünkhöz elõdeink nagy eredményeinek köszönhetõen hozzátapadó elismerést csak azáltal õrizhetjük meg, ha eleven, nagyszabású, nagyra törõ, bátor gondolatok megfogalmazásáig jutó kutatómunkát végzünk. Ebbõl kap folyamatosan új impulzusokat az oktatás, ez ad keretet a tudósutánpótlás nevelésének. Az új dolgok felismerése, új ismereteink összegzése vezet fokozat-szerzésekhez, iskolák, kutatómûhelyek megszületéséhez, rangot adó eredmények felmutatásához. Az sem közömbös persze, hogy a kutatások által forrásokhoz juthat a kar, s ezzel jelentékenyen javítani lehet egy-egy tanszék infrastrukturális helyzetén, kari szinten pedig némelyest enyhíthetõk a forráshiányos állapotok.

Az elmúlt néhány évben nyugdíjazások és sajnálatos korai elhalálozások következtében karunk nagyon komoly veszteségeket szenvedett el tudósi közösségében. A pótlás érdekében megtett eredményes lépéseket folytatnunk kell akár külsõk meghívásával, akár a belsõ utánpótlás elõlépésének segítségével. Egészében a kar összetétele ma is igen magas minõséget mutat, s örvendetes élénkség érzékelhetõ az elõmeneteli igyekezetekben. Fontos ugyanakkor annak hangsúlyozása, hogy igazán szerencsésnek és értékesnek azok a tudományos elõmenetelek tarthatók, ahol a tudósi teljesítmény az egyéni sikerek és hozadékok mellett olyan többletekkel is együtt jár, mint a mûhelyteremtés, vagy a hazai, illetve külhoni kutatói együttmûködések megelevenedése egy-egy szakterületen, avagy nagy pályázati projektek elnyerése, illetve részvételek azokban. A felsoroltak mind olyan hozadékok, amelyek hosszabb távon és meghatározóan szolgálják karunk gyarapodását, hírnevének öregbítését.

A doktori iskoláinkban folyó képzések kapcsán megjegyzendõ, hogy e téren kedvezõ ugyan a kiemelt normatívák megléte, ám ezzel nemigen lehet tompítani más területek alulfinanszírozottságát. Valójában azonban szakmai értelemben is gyenge érdekek fûzõdnek e téren a létszámok jelentõsebb bõvítéséhez. Az elhelyezkedési lehetõségek igen korlátozottak; egyáltalán nincsenek jó kilátásai azoknak, akik a doktori képzés utáni lehetséges mozgáspályákat mérlegelik. Azt a korábban már hangoztatott véleményt kell itt is megismételnem, hogy szerencsésebb lenne a doktori képzés idõtartamát 4 vagy esetleg 5 évre bõvíteni a létszámnövelés helyett. Az sem látszik üdvözlendõ tendenciának, hogy a doktori képzés kreditesítésével a kontaktórák növekedésének irányában figyelhetõ meg elmozdulás, holott a tudományos munkavégzésre sokkal inkább az önálló kutatói próbálkozások képesítenek, mintsem a tanórai ismeretek véget nem érõ bõvítése. Egy ponton túl ezzel inkább ártunk — szerintem — a hallgatói kreativitásnak és életrevalóságnak, elkényelmesítjük a fiatal szakembereket és felmentést kínálunk számukra önnön bátortalanságra, amiért önálló szakmai szárnypróbálgatásaikkal késlekednek. Mindenesetre a továbbiakban is minden lehetõséget meg kell ragadnunk annak érdekében, hogy egy-egy évre belsõ források segítségével lehessen a doktori képzés elõtt vagy után pályán tartani legérdemesebb hallgatóinkat.

A kari gazdálkodás területén a finanszírozási viszonyokban évek óta mutatkozó bizonytalanságok, romló tendenciák miatt lehetetlen megbízható elképzeléseket papírra vetni. Mind a többciklusú képzés bevezetésével együtt járó finanszírozásbeli változások, mind pedig a prognosztizálható létszámcsökkenés negatív hatásai bizonytalanná teszik a tervezést. Igen korlátozott érvényû bizakodásra talán két körülmény adhat okot. A felsõoktatási törvény-elõkészítés végsõ szakaszában napvilágra került finanszírozási tervezet azt a pozitív elmozdulást tükrözte, hogy a normatíváknak a minimálbérhez kötése révén valamelyest kiszámíthatóbbakká válnak a finanszírozási kondíciók. A másik az a — meglehet naiv remény —, hogy történelmileg minden nehéz átalakulási idõszak véget ér egyszer, a gazdaság élénkülésével pedig legalább a romló tendenciáknak meg kell állapodniuk. Nyilvánvaló persze, hogy soha nem szabad olyan tehetetlen állapotba kerülnünk, amelyben csak passzívan szemléljük önnön végromlásunkat. Egyénileg és tanszékenként, kutatói alakzatokként mindenkinek folyamatosan próbálkoznia kell forrásszerzéssel, hazai és uniós támogatások elnyerésére irányuló pályámagisteri képzésre jelentkezõk körének lehetõség szerinti bõvítéséért. Közhelyszámba megy, hogy a bevételek növelése mellett igyekeznünk kell az ésszerûség határain belül visszafognunk kiadásainkat. Mint sok más területen, az ésszerû és megfontolt gazdálkodás terén ugyancsak jól követhetõ példát mutattak karunk legutóbbi idõszakban mûködõ dékánjai.

Mint a kar mindennapjait hosszú ideje sokat keserítõ probléma, néhány sort a kubatúraviszonyok is érdemelnek. Azzal, hogy a tanszéki könyvtárak helyiségei kiürültek, a tantermek tekintetében érezhetõen, az oktatói elhelyezésben pedig szerény mértékben javulni fognak viszonyaink. Perspektivikusan a TTK biológus részlegeinek új elhelyezésétõl remélhetünk további mozgási lehetõséget és javulást, amely a várakozások szerint a belátható jövõben bekövetkezik.

IV. Kari élet és összetartás

A bölcsészkar belsõ intézményi szerkezetének utolsó nagy átalakítására az 1990-es évek közepén került sor, amikor végbement az intézetesítés. Ez a szervezeti rend meglátásom szerint alapvetõen beváltotta a hozzá fûzött reményeket, a kari operatív irányítás hatékonyabbá vált, s az intézetek megbízható koordinációs kereteket adnak mind az oktatásszervezésnek, mind pedig a gazdálkodás összefogásának. Bár a legfelsõ fenntartói szintrõl sok negatív megbélyegzõ megállapítás hangzik el manapság a tanszéki keretekkel szemben, meggyõzõdésem szerint mind a szaktudományi kompetenciák, mind a kutatómunka végzésének igazán hatékony és adekvát alakzata csak a tanszék lehet. A tanszékek — állítólag végtelenül elharapódzott, bár karunkon nemigen érzékelhetõ — szaporodása mögött magam korántsem a gyarló emberi hiúság hajtotta becsvágyat keresném, hanem a kiindulásban a tudományok állandó specializálódását, illetve szintetizálódásra törõ igyekezetét hajlanék látni, amely mozgások a kutatási tárgy és módszer szüntelen finomodásával rendre új szervezeti csoportkereteket hívnak életre. Azt gondolom, hogy a szegedi bölcsészkaron e tekintetben helyükön vannak a dolgok. Mind intézeteink, mind tanszékeink más-más funkciók ellátásának képesek jól megfelelni. Ugyancsak nyugtázható hogy a dékánhelyettesi tisztségek számának növelése indokolt és helyes lépés volt 6 évvel ezelõtt. A jövõt illetõen megfontolásra érdemesnek tartom, hogy a kari irányításnak rendszeres segítséget nyújtó jogi szakértõrõl gondoskodjunk; a jogismeret egyre kevésbé nélkülözhetõ a szabályzatalkotásban, a közbeszerzésben, különbözõ szerzõdéskötések elõkészítésében stb., stb.

Nem kevés elismerõ szót érdemel az a munka, amelyet a különbözõ szinteken a kari adminisztrációt, oktatás és kutatás-kiszolgálást ellátó dolgozók köre végez. Ha az oktatók és kutatók azzal szembesülnek, hogy egyre elviselhetetlenebb bürokratikus terhek nehezednek rájuk — számos adatszolgáltatási késztetést gyakran erõsen öncélúnak sejtve —, nemigen szoktak belegondolni, hogy az ilyen természetû terhek nagy részét már elõzetesen le is vette róluk a kar hivatalszervezete, amiért voltaképpen köszönet illetné õket. Nyilvánvaló, hogy a kari irányítás nagyban rászorul a munkáját jól ellátó adminisztrációs és igazgatásszervezetre, s ha fûzõdik is belsõ érdeke a pontos bürokráciához, kifelé mégis minden olyan esettel szemben határozottan szót kell emelnie, ahol az adatszolgáltatás fölösleges, öncélú és formális volta érzékelhetõ, ahol a bürokratikus terhek belátható érdemi okok nélkül rabolják, emésztik az értékes munkaidõt, s zaklatják fel a kar nyugalmát. A bürokratikus terhekkel szembeni védelemnek természetesen a kar hallgatóságára is ki kell terjednie. A szüntelen felsõ reformáló igyekezet miatt ma már hallatlan bonyolultak a tanulmányi szabályozás problémái (gyakorlatilag a felvételitõl a záróvizsgáig). Mind az oktatóknak, mind pedig a hallgatóknak nagy nehézségeket okoz az eligazodás a szabályokban. Néha az az érzése az embernek, hogy a szabályzatismeret talán olykor még hatékonyabb tudás is lehet a hallgató számra, mint a tanórákon elsajátított szaktárgyi ismeret, s ezt csak keserûen lehet tudomásul venni. Meggyõzõdésem szerint mind a kari vezetésnek, mind az oktatási adminisztrációnak egyidejûleg kell mindig arra törekednie, hogy a hallgatói tanulmányi ügykezelés kérdéseiben rugalmasak és emberségesek legyenek, ugyanakkor következetesek maradjanak, másrészt pedig arra, hogy állandó erõfeszítést fejtsenek ki a pontos tájékoztatás, valamint a dolgok egyszerûbbé tétele érdekében.

A napi mûködés szintjén korrekten és megbízhatóan üzemelõ bölcsészkar belsõ világában talán az emberi kapcsolatok esetlegessége, a megnyilvánulási alkalmakat jobbára nélkülözõ kari identitástudat bizonytalan ereje kapcsán lehet némi hiányérzetünk. Többségünk elszigetelten, szûk szakmai közegébe temetkezve éli életét, de nem nagyon van olyan alkalom, amikor a karon alkotó, munkálkodó sok-sok érdekes és értékes, lelki finomságokra érzékeny ember akár csak szakmai — és nem is magánemberi — minõségében megmutathatná magát a többieknek. Benyomásom szerint e tekintetben a szegedi egyetem karain nagyon különbözõek a belsõ állapotok, s ahol korábban önálló intézményi kari lét elõzte meg az integrációt, ott ma is jóval erõsebb a karon belüli kohézió, kiteljesedettebb belsõ szervezeti lehetõségek látszanak, s bizonyos intézményi háttér is rendelkezésre áll. Magunk mindezen tekintetben elég szegényes képet mutatunk. Nyilvánvaló, hogy egy dékáni program a hiányérzet jelzésénél többre nem vállalkozhat, s nem is hiszek semmiféle "barátkoztatási cselekvési terv" létjogosultságában. Mindenesetre nem lenne haszontalan, ha ilyen kérdésekben is megosztanánk egymással gondolatainkat, s alkalmasint apró lépésekkel e téren is a vTudomány napja, akár az Egyetem Napja alkalmából egymásnak adnánk betekintést kutatómunkánkba, de már az is elõrelépés lenne, ha az egykori Szegedi Bölcsészmûhely kiadását felújítanánk.)

Ugyanezt a problémát még súlyosabbnak látom hallgatóink világában, akár tanár—diák, akár diák—diák viszonylatban gondolok a közös intézményi azonosságtudat milyenségére. Nem könnyû beletörõdni az emberi kapcsolatok felületességébe, eltompulásába, elközönyösödésébe, még ha tudjuk is, hogy ez nagyrészt a tömegoktatás, valamint a szilárd közösségi csoportkeretek hiányának a következménye. E ponton nem vagyok biztos benne, hogy a kari vezetés ne tehetne segítõ és bátorító lépéseket. Elfogadhatatlan számomra, hogy úgy távoznak évrõl évre hallgatók százai intézményünk falai közül, hogy figyelmünk irányukban szinte csak a tudásátadás folyamatára irányult, és igen keveset törõdtünk azzal, hogy eközben milyen szocializációs élményeknek voltak részesei. Meggyõzõdésem szerint húszas évei elején az ember személyiségét messze nem csak a tanulmányok, hanem az ezen életszakaszban szerzett közösségi tapasztalatok is erõteljesen formálják. A gyorsan felejthetõ kötõdésekbõl származó károknak karunk hosszabb távon van kitéve, s a negatív következményeket jó volna elkerülnünk. Világos, hogy e tekintetben is sok mindent az integrációra lehet visszavezetni; szerintem 2000-ig létezett egy JATE-identitás a hallgatói társadalomban, de az utóbbi években nem érzem, hogy ezt sikerrel pótolta volna valami. Úgy gondolom, hogy nagyobb jelentõséget kellene tulajdonítanunk a külsõségeknek ünnepi rendezvényeinken, hallgatói célokat szolgáló infrastrukturális fejlesztéseknek. Akkora létszámú hallgatóság kötõdik karunkhoz, hogy Hallgatói Önkormányzatunk a meglevõ forrásainak birtokában sok olyasmit is a kar falai között tarthatna, aminek ma kevés a kari illetékesség. Sûrûbb és elevenebb közkapcsolatokkal a háttérben talán elkerülhetõk lennének a HÖK-választásokat kísérõ megrázkódtatások. Nyilvánvaló, hogy e kérdésben egyáltalán nem a kari vezetésé a meghatározó vagy a kezdeményezõ szerep, de arra feltétlenül késznek kell lennie, hogy az integráció hatásait értékelve szembenézzen a hallgatókra vonatkozó következményekkel is, és közös helyzetelemzés nyomán együttesen alakítsa ki a jövõ stratégiáját.

Dékáni tapasztalatok hiányában hálátlan feladat pontos dékáni teendõket programba foglalni. Még hálátlanabb akkor, ha a közelmúlt dékánjai igen magasra tették a mércét, s már akkor is elégedettségre lehet oka a jövõbeli kari vezetõnek, ha irányítása alatt a jelenleg jó kondíciók megõrzését eredményként tudja felmutatni. Az elmúlt másfél évtized vezetõinek mûködésébõl számomra leszûrhetõ legfõbb tanulság, hogy a fontosabb döntési helyzetekben egyeztetésekre, õszinte beszédre, alkalmasint széles nyilvánosságra, a megteendõ lépések helyességét gondosan felmérõ elõkészítésre, a kollektív bölcsesség rendszeres segítségül hívására van szükség. Mindezt egy dékán soha sem találhatja terhesnek, s megválasztásom esetén a személyem iránti bizalom kitüntetõ jeleként fogok minden segítõ, illetve óvó tanácsot fogadni. Bízom benne, hogy megválasztásom esetén nemcsak a kar hivatalszervezetének együttmûködésére számíthatnék, hanem ténykedésem a Kari Tanács, valamint a kari közvélemény többségének támogatását is élvezné. Legközelebbi munkatársaim kiválasztásában befolyásolna mind a folyamatosság fenntartásának igyekezete, mind az a törekvés, hogy a vezetõi kör összetételében tükrözõdjék a kar sokszínûsége, elsõsorban azonban a kar szolgálatára vonatkozó közös elhivatottság szempontja vezetne. Azé az elhivatottságé, amelynek a tudós elõdeink hagyománya iránti alázat ad tartást, amelytõl idegen minden hivalkodás, és amely mindenkor átérzi a bölcsészkar képviseletének méltóságát.

Almási Tibor

SZÕNYI GYÖRGY ENDRE VEZETÕI PROGRAMJA

Mielõtt ismertetném dékáni koncepciómat, röviden összefoglalom személyes hátteremet, elõéletemet, s ezzel kívánom bizonyítani, hogy a pozíció betöltéséhez szükséges szakmai és törvényi elvárásoknak megfelelek.

Itt szeretnék utalni azokra a sajátos személyes okokra, melyek éppen most indítottak arra, hogy megpályázzam a dékáni tisztet. Dékánhelyettesi megbízatásom óta szellemi útravalóként õrzöm akkori fõnököm, Bernáth professzor koncepcióit és köztiszteletet kiváltó vezetõi attitûdjét, amellyel a Kart vezette. Azóta készülök rá, hogy ezt a munkát magam is folytassam, ám nem kívántam addig belevágni, amíg MTA doktori értekezésem meg nem védtem és minden kvalifikációt meg nem szereztem az egyetemi tanári kinevezéshez. Ennek megtörténte szerencsésen egybeesett azzal, hogy a tavaszi félévet külföldi ösztöndíjon tölthettem, így jelenleg újabb terveim megvalósítása elõtt némi szünetet tarthatok és eltávozni sem készülök. Saját pályám szempontjából a pillanat tehát igen alkalmas arra, hogy három éves közéleti feladatot vállaljak.

A jelen értékelése, követendõ hagyományok

Nem jó vezetõ az, aki a pozícióba jutván azonnal mindent meg akar változtatni. Úgy gondolom, hogy a rendszerváltás óta a Bölcsészkar mindig jó kezekben volt, tehetséges dékánok és jó kari tanácsok vezették, tagadhatatlan az impozáns fejlõdés, amely mára egy megújult épületben a 11 karú Szegedi Tudományegyetem legnagyobb egységévé emelte. Megszilárdultak bizonyos hagyományok, kialakultak belsõ értékelési rendszerek, színvonalas munkát végez a Kar oktatói és dolgozói állománya, viszonylag olajozottan mûködik az adminisztráció és a Tanulmányi Osztály. Ismereteim szerint a Kar anyagi állapota ugyancsak megnyugtató. Bár mindig volt és ma is van miért megijedni, impozáns megtakarításokat sikerült az elmúlt években elérni, melyeket mind személyi jutalmazásra, mind pedig infrastrukturális fejlesztésre elismerésre méltóan használtak fel a vezetõk. Van tehát mire alapozni, s radikális változtatások helyett én inkább finomhangolásra, cizellálásra készülnék. Mindez nem jelenti azt, hogy nincsenek aggályaim bizonyos jelenségekkel és tendenciákkal kapcsolatban, amelyeket én elõdeimtõl eltérõen szeretnék kezelni, illetve hogy nincsenek ambíciózus terveim, amelyeket ne szeretnék megvalósítani. A következõkben ezeket sorolom elõ tematikus csoportosításban.

A kari tudományos közélet javítása

Bármilyen imponáló eredményeket is ért el a Bölcsészkar, egy területen nagy a lemaradás. A rendszerváltás és az ennek folyományaként permanenssé váló oktatási reformok annyi energiát elvettek, hogy a kari tudományos közélet gyakorlatilag megszûnt. Vannak ugyan kis tudományos mûhelyek, alkalmankénti tanszéki rendezésû konferenciák, de nincs közélet, nincs vita, és sajnálatosan nem ismerjük sem egymás munkáját, sem egymás tudományos elveit. Még „az átkosban” akkori dékánjaink nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy évente legyenek összbölcsészkari konferenciák, legyenek olyan napok, amikor kollégák és diákok nem a napi gondokkal foglalkoznak, hanem tisztán és érdek nélkül a tudománnyal. Mihamarabb szeretném ezt a hagyományt visszaállítani, meg kívánom vizsgálni, hogy mely keretek között lehet a leghatékonyabban és legnépszerûbb módon felkelteni a kari közfigyelmet saját kutatómunkánk, tudományos eredményeink iránt.
E témakörhöz kapcsolódik az a sajnálatos megfigyelésem, hogy a kari doktori iskolák és programok szinte teljes elszigeteltségben dolgoznak. A hozzám legközelebb álló irodalom iskolában például hosszú évek alatt nem sikerült addig eljutni, hogy az egyes programok programközi, minden PhD hallgatónak hasznosítható kurzusokat is megajánljanak. A kari tudományos közélet újra megteremtendõ fórumain jelentõs nagy tudósaink mellett kiemelten számítanék a doktoranduszok részvételére is.

Hagyományok továbbfejlesztése

Egy intézménynek nagy kincsei a hagyományai és rítusai. Az utóbbi idõben több ilyen is kikristályosodott, ezeket szeretném megszilárdítani és továbbfejleszteni. Teljes mértékben támogatom Berta Dékán Úr kezdeményezését a Pro Facultate. . . díj megalapítását illetõen. Szeretném azonban ennek átadását egy tudományos eseménnyel összekötni, ezzel is meghatározni a díj karakterét és emelve jelentõségét. Terveim szerint évente megrendezné a Kar a „Bölcsészet ma...” konferenciát (munkacím!), melynek során ünnepélyes keretek között kerülne sor a kari díj(ak) átadására. Ugyanezen esemény fényét emelendõ szándékoznék megalapítani egy tisztes honoráriummal jutalmazott évenkénti „bölcsészkari elõadást” (melyet egy jelentõs hajdani professzorunkról neveznénk el), s melyre egy kari bizottság javaslata alapján kiemelkedõ magyar humántudósokat kérnénk fel elõadónak.

Amennyiben megvalósul az Oktatási Minisztérium által most propagált elképzelés, hogy a bérkeret egy részét minõségi bérezésre kell fenntartani, akkor ezen összeget meghatározott idõre, versenyeztetve kívánnám felhasználni az adott periódus (egy vagy két év) legeredményesebb oktatóit honorálva. Értelemszerûen a tudományban így kiemelkedõ kollégáinknak reprezentatív bemutatkozást is biztosítanék a kari tudományos közélet teljes színe elõtt. Mindeme munkában messzemenõen számítanék a kari Professzori Tanács segítségére és közremûködésére.

Nemzetközi kapcsolatok

Egy másik terület, ahol az utóbbi években sajnálatos elszürkülés következett be, a nemzetközi kapcsolatok ápolása. Sok intézetnek, tanszéknek alakult ki pl. ERASMUS cserekapcsolata, ám ezek a diákok is elszigetelten jelennek meg, s nem látok összefogott koncepciót a külkapcsolatok fejlesztésére. Amennyiben külföldrõl kívánunk fizetõs hallgatókat idecsábítani, az efféle kapcsolatépítés és PR-munka elengedhetetlen lesz. Fontosnak tartom, hogy a Dékán, amennyire ereje engedi, minden fontos a Karra látogató külföldi tudóssal és egyéb vendéggel találkozzon, de ugyanígy ápolja a kapcsolatokat a jelentõsebb nagykövetségekkel, a Humboldt, vagy Fulbright-típusú ösztöndíjrendszerek képviselõivel, stb. Az e típusú munka egy kisebb horderejû, de jó visszhangot keltõ eleme az, ha a Dékán évente fogadja a Karon dolgozó vendégtanárokat, lektorokat és személyesen is megismerkedik velük.

Az oktatási programok fejlesztése

A bolognai folyamat meglátásom szerint tovább erõsíti a versenyt a hallgatókért. E versenyben csak oktatási programjaink állandó karbantartásával, minõségellenõrzésével és fejlesztésével lehet helyt állni. Meggyõzõdésem, hogy a Dékáni Hivatal és a Tanulmányi Osztály adminisztrációjának úgy kell mûködnie, hogy az „felhasználóbarát” legyen, s ne csak „tûzoltással” foglalkozzon, hanem hosszú távú tervek és koncepciók kidolgozásával is. Egyik elsõ feladatomnak tekinteném, hogy megvizsgáljuk: milyen új oktatási területeken kezdeményezhetnénk sikerrel szakindítást, vagy szakalapítást, illetve, hogy milyen modernizáció szükséges egyes szakokon a BA és MA programok megtervezésekor. Mindenképpen szükségesnek látnám az úgynevezett „szabad bölcsészet” változatosabbá tételét, pl. esztétika szak indításával. Régi fájdalma a Karnak, hogy nálunk nincs mûvészettörténet oktatás. Erre a közeljövõben nem is látok sok esélyt. Viszont kiemelkedõen fontosnak tartanám egy interdiszciplináris vizuális kultúra szak kifejlesztését, mely a multimediális kultúra-elmélettõl a kommunikáció gyakorlati kérdésein keresztül az alkalmazott reprezentációk (pl. kulturális antropológia, vagy vallástudomány) területeiig a Bölcsészkar egy jelentõs részét mozgásba hozná és együttmûködésre sarkallná. A BA szakok újonnan kidolgozott kredit-moduljaiban látszik, hogy a strukturálatlan általánosan mûvelõ tárgyak helyett a csomagban felvehetõ minor szakoké lesz a jövõ. Ebben a vonatkozásban áttekinteném a karon ajánlott speciális képzéseket és ahol lehet, kezdeményezném és támogatnám a szakindítást (vagy az MA programmá való fejlesztést). Pl. az „Európa-tanulmányok” és a „Hungarológia-tanár” címû két, jobb sorsra érdemes speciális képzést egyesítve sikeres szakalapítási lehetõséget látok. E kérdések között fordítanék figyelmet a kis szakok sajátos problémáira, alapelvem az, hogy a sok-színû böl-csészet lehetõleg minden ágát magas szinten kell(ene) mûvelnie karunknak. Sürgõsen szükségesnek tartom áttekinteni a tanárképzés kérdéseit, különös tekintettel a BA prog-ramok indulására, valamint a Fõiskolai Karral való együttmûködésre.

Infrastrukturális fejlesztések

Ez egy olyan terület, ahol sok minden a külsõ körülményektõl dõl majd el. Folytatva az eddigi munkát, arra törekednék, hogy az Ady téri épület egésze mihamarabb a Bölcsészkar kizárólagos használatába kerüljön. Ennek függvényében lehet gondolkodni a Petõfi épület esetleges feladásáról, de ezt megelõzõen arra törekednék, hogy a messzebb lévõ területeink lakói (Irinyi épület, Zoltán utca) az Egyetem utca környékére kerülhessenek. Nagyra értékelem az elõzõ dékáni vezetés erõfeszítéseit arra, hogy a Karon dolgozók komfortérzését növeljék. Ezt én is prioritásnak tartom. Kell, hogy végre legyen jól mûködõ büféje, társalgója a Karnak és egy olyan reprezentatív terület, ahol méltó körülmények között lehet megtartani PhD védéseket, kisebb konferenciákat, fogadásokat.

Gazdálkodás

Nehéz kérdés, mert a jövõ sokismeretlenes egyenlet. Mind a növekvõ központi elvonások, mind pedig a TIK által is okozott megnövekedett helyi költségek bármikor válsághelyzetbe hozhatják a Kart. Az eddigi évek mégis azt mutatták, hogy a vészharang sokszori kongatása ellenére általában jól jöttünk ki a kisebb-nagyobb nehézségekbõl. Ezért nem válságprogrammal indulnék, s igyekeznék optimistán tekinteni a jövõbe.

Szeretném hangsúlyozni, hogy általában és elviekben a liberális gazdaságpolitika híve vagyok. Nem akarom kiüríteni a Bölcsészkar kasszáját, de ellene vagyok minden indokolatlan központosításnak, különösen az egyes egységek által termelt saját bevételek brutális megnyirbálásának. Intézetvezetõként és a Kari Tanács tagjaként mindig is sokalltam a 35 %-os kari elvonást, ennek emelésével semmiképpen sem értenék egyet. Programom szerint a kari elvonást 30 %-ra kell csökkenteni.

Dékánként a Rektori és Egyetemi Tanácsokban azt az álláspontot képviselném, hogy a régi JATE mintájára létesüljön gazdasági/költségvetési és stratégiai bizottság.

A Kar kapcsolata az Egyetemmel és a Várossal

A külsõ szemlélõnek úgy tûnik, hogy az egyesülés után az új Egyetem nem a legszerencsésebben mûködik. A Dékánok egymás ellen harcolnak, s mindnyájan a Rektor ellen. El vagyok szánva arra, hogy határozottan képviseljem a Kar érdekeit, ám elsõ megközelítésben megpróbálnék konszenzusos, kölcsönös érdekekre apelláló politikát folytatni, nem feledkezve meg arról, hogy csak akkor lehet sikeres a Kar, ha az Egyetem is jól mûködik és jó a hírneve. A részérdekek képviselete, hitem szerint, sosem mehet a nagy egész rovására.

Nyilvánvalóan az új dékánnak is szembe kell majd néznie olyan régi problémákkal mint az átoktatás finanszírozása, és hasonlók. Ezekhez járul legújabbként a Tanárképzõ Fõiskolai Karral fennálló oktatási párhuzamok kezelése. Az Egyetem felsõ vezetése e problémát láthatóan a két kar belügyének tekinti. Sajnos a frontok megmerevedtek az utóbbi idõben, talán egy új arc és új stílus elõrevihet a megoldás felé. Bárhogy is lesz, álláspontom e kérdésben az, hogy BA diplomát csak teljesen azonos tantervek alapján adhat ki a két kar, nem tudom elképzelni azt, hogy azonos oklevelet két eltérõ program alapján lehessen megszerezni ugyanazon intézményen belül (szigorlati tesztek, nyelvi küszöbvizsgák, stb.). A BA programok menedzselése nyilvánvalóan folyamatos és jó munkakapcsolatot követel majd meg a Fõiskolai Karral, de ugyanígy át kell majd tekinteni a tanárképzés több karon folyó kérdését és koordinációját. A tanárképzésért felelõs bölcsészkari egység, a Pedagógiai-pszichológiai Intézet sajátos gondjait az érintettekkel konzultálva, saját elképzeléseiket figyelembe véve igyekszem majd megoldani.

Fontos, hogy a Város vezetése és lakossága érzékelje a Bölcsészkar súlyát és jelentõségét mind az egyetemen belül, mind pedig a Város szempontjából. Nem jó, ha rólunk csak vélt vagy valódi botrányok nyomán jelennek meg újságcikkek, hiszen ha mást nem mondunk, az itt tanuló 6000 diák komoly szellemi potenciált, valamint kulturális fogyasztói- és vásárlóerõt jelent Szegednek. Megújuló PR munkánkban megkülönböztetett figyelmet kell szentelni a Városnak, ennek egyis aspektusa az lehet, hogy szorosabbra fûzzük kapcsolatainkat az itt mûködõ középiskolákkal és az itt humán tárgyakat tanító pedagógusokkal.

A Dékáni Hivatal kapcsolata a hallgatókkal és a HÖK-kel

Az utóbbi években örömmel láttuk a Hallgatói Önkormányzat „felnövését,” önállóvá és felelõssé válását. Ilyen szempontból könnyû helyzetben van a Dékán, nincs sok gondja a hallgatókkal. Nyilvánvalóan fontosnak tartom azonban, hogy õszinte és állandó munkakapcsolatban legyek a hallgatók vezetõivel, s hogy ha szükséges, akármelyik hallgató bejusson az irodámba. Ugyanakkor figyelmet fogok fordítani arra, hogy a közvetlenül hallgatókkal foglalkozó adminisztráció (hallgatói ügyek dékánhelyettese, a Tanulmányi Bizottság és elnöke, a Tanulmányi Osztály vezetõje) mindig azok rendelkezésére álljon.

A Kar tudományos közéletének élénkítésére vonatkozó terveimben fontos szerepet szánok a diákságnak is. Támogatni kívánom a diákköri munkát, ösztönözni a kollégákat, hogy nagyobb energiával foglalkozzanak diákkörös hallgatóikkal, illetve azt remélem, hogy a kar és egységei által szervezett tudományos konferenciákon egyre nagyobb számban jelennek majd meg diákok is – akár hallgatóként, akár elõadóként.

Dékánként határozottan támogatnám, hogy a valaha virágzó, de mára elhalványult diák-hagyományok feléledjenek (pl. Kari Nap, Diákdékán választás, stb.). Arra is törekedni kívánok, hogy egy jóközérzetû, komfortos Ady-téri épületben ennek a hangulatnak kialakításából minél nagyobb részt vállaljanak a hallgatók is. Az általános felújítással nagyot léptünk elõre, de folytatni kívánom a korábbi vezetés terveit az épület további rendbetételére, és szeretném, ha a most szép, de jelenleg még elég kihasználatlan udvarokba élet költöznék (kiállítási tér létesítése, könyv- és zenemûárusítás kulturált elhelyezése, stb.). Ehhez várom a hallgatóság ötleteit és tevõleges bekapcsolódását.

A Dékáni Hivatal szerkezete

A Dékáni Hivatalban nem tervezek szerkezeti átalakítást, némi finomhangolásnak azonban itt is szükségét érzem. Úgy gondolom, hogy a három dékánhelyettes hatékony munkájához elengedhetetlen egy fõ segédszemélyzet, aki elõkészíti, illetve adminisztrálja feladataikat. Továbbá úgy gondolom, hogy a Kar teljes közösségének kívánságával találkozik az a tervem, hogy az ETR-rel kapcsolatos adminisztrációt egy teljes állású munkatársra bíznám a jelenlegi félállású helyett. E területen annyira elkél a segítség, s olyan torlódások vannak a munkában, hogy ezt rendkívül fontos fejlesztésnek tartom. A Tanulmányi Osztály jövõbeni esetleges átalakítása attól függ, hogy beindul-e és mikor a tervezett egyetemi kvesztúra teljesen komputerizált rendszere.

Örömmel jelenthetem be, hogy körvonalazódni látszik lehetséges munkatársaim köre. A mindnyájunk által tisztelt és korábbi feladatait kitûnõen megoldó Dr. Almási Tibor felhatalmazott arra, hogy pályázatomban bejelentsem, vállalná mellettem az általános dékánhelyettesi tisztet. Továbbra is szívesen dolgoznék együtt a jól bevált dékáni vezetés egyes tagjaival, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy a most teljesen férfidominanciájú irányításban meg kell jelenni kolléganõinknek is. Akárhogy is alakul, optimista vagyok atekintetben, hogy a feladatot átvéve azonnal meg tudnám nevezni kiváló szakemberekbõl álló, egymást félszavakból is értõ csapatomat. A vezetõ adminisztratív munkatársakat – Kelemen Éva hivatalvezetõt és dr. Kothencz Mihály Tanulmányi Osztályvezetõt kitûnõ, jól felkészült és elkötelezett munkatársaknak tartom, örömmel dolgoznék velük és beosztottjaikkal együtt.

A Kar olajozott és demokratikus múködése érdekében igen fontosnak tartom, hogy a döntések sok szinten, széleskörû megvitatások során szülessenek meg. Ezért – a régi hagyományokhoz híven – nagy szerepet szánok a bizottságknak, ugyanakkor támaszkodnék az elõdeim által is mûködtetett Dékáni Tanács, valamint a Professzori Testület tanácsaira is.

A fentiek értelmében elmondhatom, hogy Dékánként arra törekednék minden erõmmel és tehetségemmel, hogy 1/ a Karon belül jó hangulatú és a napi ügyeken túl a tudomány, a szakma általános kérdéseire is odafigyelõ, érzékeny közéletet teremtsek; 2/ hogy az Egyetemmel, társkarainkkal, a Várossal, fõhatóságunkkal és külföldi partnereinkkel szemben olyan politikát folytassak, amely megerõsíti és tovább növeli Karunk tekintélyét és hírnevét.

Felhívjuk dolgozóink figyelmét, hogy 2005. január 6-án 12 órakor összdolgozói értekezletet tartunk az Auditórium Maximumban.

1. Büky László az Anyanyelvápolók Szövetsége "A szép magyar nyelvért" alapítványának Lõrincze-díját kapta 2004. december 4-én a szövetség elnökségi ülésén a Petõfi Irodalmi Múzeumban.

2. Az Akadémiai Kiadó Philosophiae Doctores sorozatában megjelent Németh Miklósnak, a Magyar Nyelvészeti Tanszék oktatójának Nyelvjárás, beszélt nyelv, spontán sztenderdizációs törekvések a XVIII. századi írnoki nyelvváltozatban c. munkája.

3. Sue Ott Rowlands profeszor, a Toledoi Egyetem (Ohio, USA) film és drámatanszékének vezetõje december 6-15 között összevont kurzust tartott a Dráma- és Színháztudományi Speciális Képzés valamint az Angol Tanszék hallgatóinak részére.

A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja pályázatot hirdet:

A kinevezés négy évre szól. A pályázóknak meg kell felelnie a Felsõoktatási Törvényben és a Szegedi Tudományegyetem oktatói követelményrendszerében rögzített feltételeknek.
A pályázat elbírálásának határideje a megjelenéstõl számított 60 nap.
A pályázatot a megjelenéstõl számított 30 napon belül a Bölcsészettudományi Kar Dékáni Hivatalába kell benyújtani. A pályázat formai feltételeirõl a SZTE BTK Dékáni Hivatalában (544360) kapható felvilágosítás.

Dr. Berta Árpád egyetemi tanár s.k.
a Kar dékánja

A pályázatokat illetõen bõvebb információkhoz juthat a B-Közép Irodában.
Ûrlapok letöltéséhez, kérjük, használja a Kari Kurír pályázati oldalát!
http://www.arts.u-szeged.hu/kurir/palyazat/index.html

A Kellner Alapítvány ösztöndíjat ajánl fel, 3-5 éves bölcsészhallgatók számára, az Egyesült Államokba, a 2005-2006 tanévre. Jelentkezési határidõ: 2005. február 28.
Bõvebb információ: Angol-Amerikai Intézeti Iroda, http://www.kellner.hu
Az ösztöndij helyi gondozói Annus Irén (iannus@lit.u-szeged.hu) és Thomas Williams (thomas@lingo.u-szeged.hu), tõlük lehet esetleges további kérdésekre választ kapni.

Minden kedves olvasónknak, Karunk és Egyetemünk valamennyi dolgozójának, oktatójának és hallgatójának boldog karácsonyi ünnepeket, sikeres vizsgaidõszakot és eredményekben gazdag új esztendõt kívánunk.

Kari Kurír
A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hírlevele
Kiadja az SZTE BTK Dékáni Hivatala
Felelõs kiadó: Dr. Berta Árpád dékán
Felelõs szerkesztõ: Pereszlényi Gábor pályázati referens

Aktuális pályázatok határidõ-táblázata

Határidõ	Meghirdetõ	A pályázat célja, címe	Megjel enés helye
2004. dec. 31.	Hunyadi öregcserkészek	Könyvírás	Kurír 164.
2004. dec. 31.	UNESCO	Alfabetizációs díj	Kurír 162.
2004. dec. 31.	Indonéz Kormány	Darmasiswa	Kurír 165.
2005. jan. 3.	MÖB	Ritsumeikan	Kurír 165.
2005. jan. 5.	Svéd Intézet	Ösztöndíj	Kurír 165.
2005. jan. 15.	Svéd Intézet	Ösztöndíjak	Kurír 164.
2005. jan. 22.	NKÖM	József Attila	Kurír 165.
2005. feb. 5.	Norvég	Nyári Egyetem	Kurír 165.
2005. feb. 25.	Pro Renovanda	Klebelsberg Kuno emlékére	Kurír 165.
2005. feb. 28.	Pro Renovanda	Egyetemi diáksportért	Kurír 165.
2005. feb. 28.	Kellner Alapítvány	Bölcsészhallgatóknak	Kurír 166.
2005. már. 1.	Pro Renovanda	Környezetkultúra	Kurír 165.
2005. már. 4.	Pro Renovanda	Unger Mátyás emlékére	Kurír 165.
2005. már. 26.	Pro Renovanda	Dunatáji népek kutatása	Kurír 165.
2005. már. 31.	Pro Renovanda	Diákok a tudományért	Kurír 165.
2005. már. 31.	Hokkaido SRC	Ösztöndíj	Kurír 165.
2005. ápr. 1.	Pro Renovanda	Kollégiumokért	Kurír 165.
2005. ápr. 29.	Pro Renovanda	Tudomány az oktatásban	Kurír 165.

Folyamatos	XX. Századi Intézet	Kutatások támogatása	Kurír 163.
Folyamatos	OTKA	Támogatások	Kurír 121.
Folyamatos	Média az Emberekért	Riporter kerestetik	Kurír 130.
Folyamatos	OMKFH	Mûszaki fejlesztés és trsd.	Kurír 129.
Folyamatos	Illyés Alapítvány	Határon túli magyarság	Kurír 92/122.
Folyamatos	OMAA	Ausztria-Mo.együttmûködés	Kurír 114.
Folyamatos	Nyílt Társadalom Alap.	OSI 2000	Kurír 114.
Folyamatos	Soros Al.	Kulturális és mûvészeti rendezvények	Kurír 100.