Beiheft WS 2004/2005 << Ungarische Übersetzungen


Ungarische Übersetzungen

Zu 2.1.: Umbruchsituationen in Ungarn

Az interjú készítõi, Hajnalka és Ildikó egy-egy embert kérdeztek meg családjukból.
Hajnalka dédnagymamája sok-sok emlékbõl meríthet, hiszen 1909. június 4-én született, míg Ildikó nagypapája 1921. május 1-jén. Mindketten vidéken nõttek fel, a dédnagymama Zebegényben (a község a Dunakanyarban található, Budapesttõl kb. 60 km-re), a nagyapa Gyomán (Békéscsabától 40 km-re), ennek ellenére utóbbi személy városi élményeirõl tudott beszámolni, mert Budapesten és Békéscsabán TSZ-elnök volt. Hajnalka dédnagyanyja sosem hagyta el a községet, máig otthon vezeti a háztartást. Szülei svábok voltak (édesanyja csak svábul tudott). A nagyapa családja magyar származású. Közös mindkét emberben, hogy egyszerû családból származnak. Ildikó nagyapjának az édesapja napszámosként dolgozott, felesége varrónõ volt, mindketten Gyomán laktak. A dédnagyszülõnek kilenc testvére volt, közülük kettõ Oroszországban halt meg, volt köztük földmûves, orvos és két pap is, ami nagy céltudatosságról tanuskodik, mert Zebegényben általában csak az elemi iskolát fejezték be vagy egyáltalán nem tanultak az emberek. A dédnagymama így csak hat elemit végzett, Ildikó nagyapja ezt egy három éves mezõgazdasági iskolával egészítette ki. Foglalkozása kertész, míg Hajnalka dédnagyanyja semmilyen szakképesítést nem szerzett.

Az interjú mindkét alanya relatív fiatalon házasodott. Érdekes dolog, hogy a dédnagymama egyházi engedéllyel elvehette korán elhunyt nõvérének férjét, aki a polai haditengerészetnél katonáskodott, itt végezte el a mûszaki iskolát. Az elsõ világháború után hazatérhetett.
Mind Ildikó nagyapjának, mind Hajnalka dédnagyanyjának két gyermeke (egy fia és egy lánya) született, az elõbbinek Sándor (1949) és Matild (1950), az utóbbinak Teréz (1925) és Károly (1928).

Ildikó nagyapjának gyermekei szakképesítéssel rendelkeznek. Matild egy kereskedelmi és vendéglátóipari szakközépiskolába járt, most eladóként és üzletasszonyként dolgozik Budapesten. Sándor közgazdászdiplomát szerzett. Három évig a békéscsabai adóhivatalban volt revizor, majd 1976-tól 1991-ig a „Viharsarok“ MGTSZ-nél dolgozott mint fõkönyvelõ.
1991 és 1996 között vállalkozó volt, 1996-tól a budapesti APEH-nél fõtanácsadó, de Gyomán lakik.
Hajnalka dédnagyanyjának lánya közgazdasági szakközépiskolát végzett, majd nyugdíjazásáig a zebegényi Tanácson dolgozott mint adminisztrátor, fia nem töltötte be a 17. életévét, amikor 1945. január 6-án elhurcolták.

Az élet irányában tanúsított egyértelmûen pozitív hozzáállás mindkét interjúalany számára megkönnyítette az élet nehéz pillanataiban való helytállást.

A trianoni szerzõdés közvetlenül nem érintette egyik családot sem, de mélységesen elítélték a szerzõdés nyomán életbe lépett helyzetet, mert az az emberek elszegényedését és a munkalehetõségek szûkülését hozta magával. Mindkét megkérdezettnek az a véleménye, hogy az országnak elég rosszul ment a háború alatt és után.

Hajnalka dédnagyanyja azt mesélte a gazdasági válságról, hogy a részvényeik elveszítették értéküket és szinte semmit nem lehetett venni értük. A család magához vette az üknagymamát, hogy ezzel is támogassák a szülõket. Nem volt könnyû az életük, mert a dédnagymama férje lakatosként dolgozott a vasútnál és alacsony volt a fizetése. A család így gazdálkodással próbálkozott. Ildikó nagyapjának elsõ emlékei között az szerepel, hogy libákon kívül egyéb játékszere nem volt. Hajnalka dédnagyanyja kilenc éves korában kezdte a kemény munkát a földeken.

A 30-as évek kezdete mindkét családnak új reményt hozott, a tanulás lehetõségét. Ildikó nagyapja 1936-ban végzett egy kertészetben, Hajnalka dédnagyanyjának lánya 1932-ben kezdte meg középiskolai tanulmányait.

Zebegényben néhány zsidó család is élt. A zsidóellenes törvény következményeként számuk igen megcsappant. Gyomán a legismertebb zsidó család a tiszteletre méltó Kner család volt, amely nyomdát alapított és amelynek tagjai a munkaszolgálaton haltak meg. Noha a Kner család Gyoma egy köztiszteletnek örvendõ családja volt, tagjait zsidó származásuk miatt 1944-ben Oroszországba hurcolták, ott haltak meg egy lágerben.
A Don-kanyarnál, a második világháború egyik legfontosabb hadszínterén zebegényi gyalogosok és tüzérek is halálukat lelték a szovjet hadsereggel való küzdelmeik közepette.
Hetvenezer magyar katona sebesült meg ott.
Hajnalka dédnagyanyjának családjából németajkúságuk miatt annak két gyermekét hurcoltak el Oroszországba, a lányát 1942. január 5-én, aki 1945 karácsonyán tért vissza. Az akkoriban 16 éves fiát 1942. január 6-án hurcolták el, aki 1945. február 2-án halt éhen valahol út közben.
A dédnagyanya családjából egy fiatalember akkoriban a Felvidéken tartózkodott, ahol orosz fogságba került.
Zebegényt 1944-ben szállták meg az oroszok, 1945. január 4-e és 6-a közt 120 embert hurcoltak el oroszországi munkatáborba, kb. 40 ember ott is lelte halálát. Az utolsó elhurcoltakból álló csoport 1947 augusztusában tért haza. 1945 áprilisában még fiatal férfiakat hurcoltak el katonának az orosz hadseregbe. Hajnalka dédnagyanyja azt mesélte, hogy orosz tisztek és gyalogosok telepedtek be a házába. Egy magyar katona a kertjéban halt meg 1945. február 21-én, akinek tiszteletére díszkutat állítottak fel a községben.

Az oroszok mind Gyomán, mind Zebegényben maguk mögött hagyták ottjártuk nyomait. Mindent magukkal vittek, amit találtak (lovat, tehenet, disznót), a terményeket (búza, rizs) jóvátétel címén kellett beszállítaniuk a falubelieknek. Noha az oroszokat felszabadítóként üdvözölték Magyarországon, idõvel megszállókká váltak.

Hajnalka dédnagymamáját nem igazán köti le a politika, szerinte ugyanis a poltikusok úgysem törõdnek az egyszerû emberek sorsával. Ildikó nagypapája emlékezett arra, hogy a Kisgazdapárt az 1945-ös választások alkalmával 57%-os többséget szerzett. Ennek ellenére 1949-ben minden földet elvettek a családjától, így lassan fel kellett hagyniuk az állattartással.

Zebegényben tüntetést szerveztek Rákosi ellen, a nép pedig alaposan megvert egy férfit, aki rosszindulatúan megjegyezte, hogy „Nézzünk oda, a svábok most magyarok lettek!“
Az 1956-os események nem befolyásolták közvetlenül a dédnagyszülõ családjának mindennapjait. Az orosz tankok a községen át vonultak Szob felé és a Felvidékre, Zebegény pedig közel van az északi határhoz. Ildikó nagyapja elítéli a forradalom utáni eseményeket. Véleménye szerint istentelen elnyomás következett, 160000 embert vetettek börtönbe.
Csendõröket és ártatlan embereket lõttek le. Egyszerûen a tüntetõk közé lõttek.
Ildikó nagyapja az ‘56-os forradalmat inkább ellenforradalomnak, mint népfelkelésnek tartja.
Mindenkinek nehéz volt a mindennapos intrikákkal megküzdenie. Az emberek nem végezhették nyugodtan a munkájukat, mert egymás ellen szították õket. Miután leverték a forradalmat, Békés megyében több, mint 400 embert akasztottak fel.
A dédnagymamát már nem érdeklik a politika aktuális eseményei, Ildikó nagyapja viszont jobboldali bállítottságú. Úgy véli, hogy a Kádár-rendszer mindenkit arra kényszerített, hogy véleményét rejtse véka alá. Az emberek befelé fordultak. Csak a párttagok rendelkeztek döntési lehetõséggel. A Kádár-rendszer alatt a népet minden jogától megfosztották. Magyarország EU-csatlakozását illetõen Ildikó nagyapja elég ellentmondásos véleményének adott hangot. Szerinte ugyanis az EU-csatlakozás egyrészt az ország modernizációja elõtt tárja ki a kaput, másrészt viszont arra kényszeríti hazánkat, hogy áthidalja a közte és a tagállamok közt feszülõ anyagi különbségeket.


Zu 2.8.: Der Sozialismus in Ungarn und die Wende im Spiegel einer alltäglichen Lebensgeschichte

Történelmi fordulatokról és személyes változásokról kérdeztük meg ismerõsünket. Interjúalanyunk neve Nagy Lajosné, 1940-ben született Debrecenben. Itt töltötte fiatal éveit. 1963-ban férjhez ment, és Somba, egy Somogy megyei kis faluba költözött. Azóta ott lakik. Két gyermeke van, akik már 30 év felettiek. Nagy Lajosné nyugdíjas.
Négy nagyobb témáról fog beszélni, 1947-rõl, 1956-ról, 1990-rõl, vagyis a magyar újkori történelem legfontosabb éveirõl, amelyek az õ életét is szükségszerûen befolyásolták. Ezen kívül beszél 1963-ról is, mely fõleg személyes változásokat hozott az életébe.

Négy éves volt, amikor a második világháború befejezõdött. Hogyan emlékszik vissza erre az idõszakra?
Debrecenben nagyon nehéz körülmények között töltöttük a második világháború végét és az utána lévõ idõszakot. Még ha lett volna pénzünk, akkor sem tudtunk volna ennivalót venni, de a családomnak nem volt pénze sem. Édesanyámnak és nagyapámnak ezért dolgozniuk kellett, és a heti mill- és billpengõket hozták haza, majd a piacra rohantak, hogy azon vegyenek egy kis kukoricalisztet, mely gyakran büdös és dohos volt. Ez volt az egész heti élelmünk és büdös, dohos olaj. Ez az éhezés hosszú hónapokig tartott, csak 1947-tõl volt rendes élelem. Amikor 1946-ban az általános iskola elsõ osztályába jártam, még mindig nem volt kenyér, gyümölcs, tej, szinte semmi, a gyerekek is mindannyian alultápláltak voltak. Édesapámat 1948-ban engedték haza a hadifogságból. Ezután kezdett a helyzetünk lassan javulni. Tulajdonképpen azért, mert már õ is tudott dolgozni, persze csak ott, ahol megengedték neki, hogy dolgozzon. Mindig azt kérdezték tõle ugyanis, hogy miért volt hadifogságban, miért volt a fronton. Pedig szerintem olyan emberektõl jöttek ezek a kérdések, akik soha nem harcoltak a fronton, akik talán soha nem szenvedték el azt, amit édesapámnak el kellett szenvednie. Utána mindenfelé dolgozott, de nem a szakmájában – kereskedelmi végzettsége volt –, hanem általában mezõgazdasági munkákat végzett, és a fizetését nem pénzben, hanem természetben kapta. Így normális élelemhez jutott a család. Tudtunk állatokat tartani, a búzát õröltettük, így volt lisztünk. Édesanyám három mûszakban dolgozott egy gyárban, hogy jobban el tudjon bennünket tartani. Aztán emlékszem, amikor bevezették a forintot, sokkal jobban éltünk.

Milyen változásokat tapasztalt a városban? Milyen volt a városkép a háború után?
A városban? Hát, én voltam Debrecenben és egy ideig Békéscsabán is. Mindenhol láttam a lebombázott városrészeket. A nagyapámék a vasútállomásnál laktak, ott egész utcasorok tûntek el. Az õ udvarukban is, a ház elõtt, mögött is, leesett egy-egy bomba, de szerencsére életben maradtak, mert pont az a házrész maradt meg, amiben voltak. Az újjáépítés óriási ütemben zajlott. Ebben az idõszakban az volt a jó, hogy mindenki egyformán szegény volt. Nem volt olyan az iskolában, hogy valakinek jobb, szebb ruhája volt, mint a másiknak. Mindenki szegény és éhes volt, de idõvel hozzászoktunk ehhez a rendkívüli idõszakhoz. Amikor a kitûnõ bizonyítványomat hazahoztam az iskolából, 50 fillért kaptam érte a szüleimtõl, hogy vegyek magamnak egy szem Stollwerk cukrot. Ezt és ilyen dolgokat kaptunk akkoriban a kitûnõ bizonyítványért, nem kerékpárt meg autót, mint az manapság szokás.

A következõ téma 1956. Hogyan élte meg ezt az eseményt?
1956-ban Debrecenben a gimnázium második osztályába jártam. Elõször csak zavaros hírek érkeztek arról, hogy valami készül, de nem tudtunk semmi konkrétat. Október 23-án két orvostanhallgató jött hozzánk az iskolába és a tornateremben tartottak egy gyûlést. Itt tudtuk meg, hogy Budapesten tulajdonképpen már elkezdõdtek az események, és az országban kitört a forradalom. Aztán meghívtak bennünket egy felvonulásra. A tömeg az iskolánk elõtt vonult el, és 14 órakor csatlakoztunk hozzájuk. A vagongyárba mentünk, ahol ütötték a csillagot, miközben olyan jelszavakat kiáltoztak, hogy „Ruszkik haza!“ meg „Erdélyt viszsza!“. Ezeket a dolgokat mi teljesen csodálkozva hallottuk, hiszen ezekrõl korábban beszélni sem volt szabad. A tömeg munkásokból, egyetemistákból, gyerekekbõl állt. Azért is volt nehéz felfogni, hogy ellenforradalomnak mondták, mert mi ott csak egyszerû munkásokat és gyerekeket láttunk. Ezután a tömeg a stadionba vonult a gyûlésre. Tulajdonképpen itt dördültek az elsõ lövések, sebesültek is voltak. Amikor megláttam a földön a vértócsát, hazamentem, mert nem igazán akartam 16 éves lányként belekeveredni ebbe az egészbe. Este elfoglalták a rendõrség épületét, itt is voltak lövések és olyan sebesültek, mint az a nõ, aki haslövést kapott. Debrecenben még ma is megvannak azoknak a sírjai, akiket ezen a napon lelõttek. Aztán valójában nem sok jelentõs dolog történt: megalapították a forradalmi tanácsokat, mi pedig zavartalanul mentünk az iskolába. A tanáraink különbözõképpen élték meg a forradalmat. Volt, aki lelkesedett érte, néhányan azonban féltek. Egyikük meséket olvastatott velünk, mert elõtte az AVO emberei egy állítólagos szervezkedési indokkal megverték, és úgy döntött nem keveredik bele jobban. Így ment ez november 4-ig. Ezen a napon hajnalban lövéseket hallottunk: az oroszok voltak azok, elfoglalták a posta épületét, az állami áruházat felgyújtották. Aztán olyan rémhírek jöttek, hogy katonákat lõttek le, de nem tudtuk, hogy igazak-e vagy nem. Nagy zavar támadt a városban: 15-16 éves fiúknak fegyvereket osztogattak, a szomszédfiú is egy géppisztollyal a kabátja alatt jött haza. A híreket a rádióban hallgattuk, Nagy Imre beszédét is. Majd Kádár magához vette a hatalmat és bevonultak az oroszok. Ez alatt mi zavartalanul mentünk tovább az iskolába, és minden nap láttuk a tankokat, melyek az iskolánk környékét elfoglalták. Néhány tanárunk, aki kiállt a forradalomért, egyszerûen eltûnt, majd minden ment a megszokott kerékvágásban. Nekünk azt mondták, hogy ellenforradalom volt, amit, kétkedve ugyan, de elhittünk. Néhány hallgatónak, akik részt vettek a forradalomban, el kellett hagyniuk Magyarországot, az osztálytársaim közül is emigrált pár lány.

Úgy tudom, hogy 1963-ban elhagyta Debrecent. Mesélne nekünk errõl?
Igen, 1963 májusában ide költöztem Somba, ugyanis férjhez mentem, a férjem korábban itt lakott. Nem tudom, mennyire érdekes, de hallottam néhány történetet azokból a régi kulák idõkbõl, amiket elõször mesének hittem. Szóval a férjem családjának sok földje volt, de teljesen kisemmizte õket az állam. Mindent elvettek tõlük, a bútoraikat, a házukat, az állataikat kivezették az udvarból. Ezért is jött a férjem Debrecenbe, mert mint osztályidegent például a gimnáziumba sem vették fel.

Milyen volt ez a lakóhelyváltás? Mennyiben volt más falun élni?
Hatalmas volt a különbség, mivel én városban nõttem fel, 22 éves koromig ott éltem. Azt se tudtam, mi az a búza meg árpa. Nem tudtam megkülönböztetni a kacsát a libától. Idõvel megtetszett nekem ez a környék, fõleg a friss falusi levegõt szerettem. Debrecenben szörnyen piszkos volt a levegõ a sok gyár miatt, és ráadásul a vasútállomás környékén laktunk. Aztán az állatokat is megkedveltem. Tulajdonképpen nem akarták, hogy a ház körüli munkát átvegyem, de aztán hozzászoktam. Késõbb a helyi Tsz-ben dolgoztam könyvelõként.

Hogyan befolyásolta a rendszerváltás a munkáját?
A faluban egyáltalán nem befolyásolta, viszont a Tsz-ben igen. Eléggé háttérbe szorult, mivel a rendszerváltásig ez volt az egyetlen üzem, ami az embereket foglalkoztatta. Majd a magángazdálkodókat az állam jobban támogatta, a Tsz-t pedig kevésbé. De aztán azt is láttuk, hogy milyen nehezen kezdték a magánvállalkozók a munkájukat. A Tsz-nek megvoltak a korábbi munkásai, a technológiája. Majdnem úgy tûnt, hogy a Tsz földjei jobban meg vannak mûvelve. Ismertem egy férfit, aki Budapestrõl jött, és erõs tõkével rendelkezett, õ alapított néhány üzemet. Úgy tûnik, hogy a vállalkozása kezd fellendülni. Lakik itt egy agronómus, aki létrehozott egy sertéstelepet, és valószínûleg állami támogatással gépeket vásárolt. Lehet látni, hogy csak kevés ember foglalkozik a mezõgazdasággal, fõleg azok, akiknek korábbról voltak hozzá gépeik. A mezõgazdaság tehát nem jövedelmezõ. Volt, amikor érdemes volt ezzel foglalkozni, a délszláv háború idején, amikor a termény ára magas volt, de ma már az ár alig fedezi a termelés költségeit. Egy városi ember el sem tudja képzelni, milyen kevés pénzért dolgoznak a falun élõ emberek.

Változott a családja anyagi helyzete a rendszerváltás óta?
Semmiben sem változott! A családunkban nem lett jobb az élet. Például itt van a lányom. Próbált egyszer egy magánvállalkozást létrehozni, de miután minden velejáró költséget befizetett, szinte semmi pénze nem maradt, így feladta. Most van egy három éves kislánya. Nem talál munkát magának, mert azokat a jelentkezõket részesítik elõnyben, akiknek nincs gyerekük, mivel azok nem jelentenek problémát a munkaadóknak. A Balatonnál a nyáron két hónapig van munkája, majd a város téli álmot alszik.