Vincze Gábor:

A romániai magyar kisebbség oktatásügye 19441989 között

I. rész: 19441948

Az 1919-1989 közötti romániai magyar oktatásügy tudományos igényû, átfogó elemzésével még adós a magyarországi és a romániai magyar történettudomány. Az 19191940 közötti idõszak magyar oktatásügyével aránylag sok tanulmány foglalkozik,[1 az 1945 utáni bõ négy évtized fejleményeirõl azonban ]hiányosak, hézagosak az ismereteink. Ez részben annak köszönhetõ, hogy az erdélyi magyarság de általában a szomszédos országokban élõ magyar kisebbség helyzetével, történelmével egészen a nyolcvanas évekig nem lehetett foglalkozni, a kutatási lehetõségek igen mostohák voltak.

A szomszédos országokban élõ magyar kisebbség oktatásügyének problémáit elõször a hatvanas évek végénhetvenes évek elején az MSZMP KB "agitprop" osztályának megbzásából Csatári Dániel tekintette át, majd a hetvenes évek elején Kiss Gy. Csaba foglalkozott a kérdéssel egy nagyobb, összefoglaló munkájában, ezek a tanulmányok[2 azonban a szélesebb nyilvánosság elõtt máig ismeretlenek. A nyolcvanas évek második felében azután a megváltozott politikai viszonyoknak köszönhetõen a napi publicisztikában is megjelent ez a kérdés, majd 1990 után napvilágot látott több, tudományos igénnyel megrt tanulmány is. Ezen dolgozatok szerzõi azonban vagy túl szûk forrásbázisra támaszkodtak (fõleg a romániai magyar napilapokra, folyóiratokra), vagy csak egyegy részproblémával, kisebb periódusokkal (az 1945-öt követõ évekkel, a nyolcvanas évtized fejleményeivel) foglalkoztak.

A magyar oktatásügy 1944-1989 közötti történetének kutatását nehezti, hogy ] az idevonatkozó romániai levéltári források máig feltáratlanok. (Nem csak a nemzetnevelésügyi 1948-tól oktatásügyi minisztérium nemzetiségi oktatással foglalkozó államtitkárságának, majd osztályainak, hanem a Magyar Népi Szövetség Országos Tanügyi Bizottságának iratanyagát sem kutatta még senki.) Hiányoznak 1945 és 1989 közötti idõszakról az alapvetõ statisztikai adatok is: nem ismert (pontosabban: csak egy-egy tanévrõl, rövidebb idõszakról rendelkezünk adatokkal) a magyar tannyelvû iskolák, osztályok, az anyanyelvû és a román oktatásban résztvevõ magyar diákok, egyetemi hallgatók, a tanügyigazgatásban résztvevõ magyar nemzetiségû alkalmazottak, (inspektorok, fõtanfelügyelõk stb.) pontos száma; ugyancsak nem ismerjük a magyar oktatási intézmények területi eloszlását, illetve ezek változását. (Ráadásul a szórványosan megjelenõ, és a magyar nyelvû oktatással kapcsolatban némi statisztikai adatokat is felvonultató cikkek szerzõi nem egyesetben - feltehetõen a kedvezõbb kép elérése céljából - "manipuláltak" a különbözõ iskola-kategóriákkal, vagy pedig hol az oktatási intézmények, hol az oktatásban részt vevõk számát közölték, lehetetlenné téve ezáltal, hogy a különbözõ idõszakok anyanyelvi oktatásának helyzetét egybe vessük. Ezért úgy véljük, hogy egyelõre lehetetlen egy pontos iskolastatisztika elkésztése. (Emiatt a mellékletben közölt, 1. sz. táblázatban található statisztikai adatok csak tájékoztató jellegûek.)

A fenti nehézségek ellenére témánk alaposabb feldolgozását mégis csak megkönnyti az a tény, hogy az 1948 elõtti idõszakra a budapesti külügyminisztérium Békeelõkésztõ Osztálya, a késõbbi évtizedekre pedig az MDP, illetve az MSZMP külügyi osztályainak iratanyagai között több, a magyar oktatásügy helyzetével foglalkozó követségi jelentés és összefoglaló található. (A magyarországi levéltári forrásokat jól kiegésztik a korabeli romániai magyar napilapok beszámolói is - fõleg az 1948 elõtti idõszak esetében.) A Ceauescu-korszak fejleményeinek vizsgálatához a néhány (propagandisztikus) hivatalos kiadványok mellett jól használhatók a nyugati magyar folyóiratokban, tanulmánykötetekben megjelent beszámolók, jelentések (fõleg az 1983-1989 között megjelenõ Erdélyi Magyar Hrügynökség jelentései hasznosak ezen a téren is) mellett azok a nyolcvanas években készült - és szamizdatban megjelent, vagy máig kiadatlan tanulmányok, amelyek a szegedi JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjteményében, valamint a Teleki László Alaptvány Könyvtárában találhatóak.

Dolgozatunkban nem kvánunk a romániai magyar oktatásügy szerteágazó problémakörének egészével foglalkozni: nem térünk ki - vagy csak éppen érintõlegesen - az oktatás tartalmi részére, az óra- és tantervekre, a magyar diákok által is használt tankönyvek magyarságképére stb. Szándékunk az, hogy végig ksérjük az oktatási intézményrendszer alakulását 1944 és 1989 között, bemutassuk, hogy az 1944 és 1989 közötti bukaresti román politikai vezetés kisebbségpolitikáján keresztül (a kisebbségi oktatást érintõ jogszabályokat figyelembe véve) hogyan alakult a magyar nyelvû oktatás helyzete, valamint felvázoljuk: a nacionalista kisebbség- és oktatáspolitika milyen következményekkel járt a kisebbségi magyar társadalomra nézve.

Az "örökség": a magyar nyelvû oktatás helyzete a 2. világháború elõtt

Mivel az 1944. õszén - 1945 elején az ország élén álló román jobboldali pártok kisebbség- és iskolapolitikája tulajdonképpen a világháború elõtti idõszak folytatásának tekinthetõ, legalább vázlatosan szükséges áttekinteni ennek a korszaknak az oktatási rendszerét, illetve a magyar oktatásügy helyzetét.[3

A romániai oktatási rendszer három fokozatú volt. A négyosztályos elemi iskola után következett a három éves gimnázium (V-VII. osztályok), majd a négy éves lceum. A tankötelezettség a 7. évben kezdõdött.

Az] állami oktatást egységesen elõször az 1924. július 26-i törvény szabályozta. A hrhedetten soviniszta Anghelescu nemzetnevelési miniszter által kiadott törvény lehetõvé tette, hogy a nem románok által lakott községekben az adott kisebbség nyelvén oktató iskolákat, vagy tagozatokat létestsenek - a miniszter engedélyével. Az állami elemi iskolákban mûködõ magyar tagozatok, vagy az önálló igazgatású magyar tannyelvû állami elemi iskolák száma az 1944-ig terjedõ idõszakban évrõl-évre csökkent. (A harmincas évek végén például a döntõen magyar-lakta Csk megyében egy állami magyar tannyelvû elemi iskola, vagy tagozat sem mûködött.) Az állami középiskolákban a magyar nyelvû oktatás a huszas évek közepére gyakorlatilag megszûnt.

Az állami elemi és középiskolákban folyó magyar nyelvû oktatás lassú felszámolása miatt a magyar felekezeti iskolák jelentõsége egyre nagyobb lett. Mûködésüket az 1925. december 12-i, a magánoktatásról szóló törvény szabályozta. (A felekezeti oktatást Romániában magánoktatásnak tekinették.) Ez több ponton is sérelmes, diszkriminatv passzusokat tartalmazott. Például csak az oktatási nyelvvel megegyezõ anyanyelvû diákok, iratkozhattak be a felekezeti iskolába. A magyar anyanyelvû zsidó származású diákokat kitiltották a magyar felekezeti iskolákból, mivel csak héber, vagy román tannyelvû iskolákban tanulhattak. A "magániskolák" "nyilvánossági jogát" (érettségi bizonytvány adási jogát) különféle bürokratikus feltételekkel neheztették, és a hatósági önkény következtében a nyilvánossági jog elvétele állandó damoklész kardjaként függött a felekezeti iskola vezetõségének feje fölött. A magyar tannyelvû felekezeti iskolák azonban inkább vegyes tannyelvû iskoláknak tekinthetõek, mivel a 4 ún. "nemzeti tantárgyat" (román nyelv és irodalom, Románia földrajza, Románia történelme, és az alkotmánytant) csak román nyelven lehetett oktatni minden romániai iskolában. (A harmincas évek végétõl ezeket a tantárgyakat már csak román eredetû pedagógusok oktathatták.)

Az állami középfokú oktatást szabályozó 1928. május 15-i törvény kötelezõvé tette az érettségi ("baccalaureátusi") vizsgát, ami azt jelentette, hogy egy államilag kirendelt - csak románul tudó tagokból álló - bizottság elõtt kellett vizsgát tennie a kisebbségi diáknak is. A felekezeti iskolák diákjainak bukási aránya olyan nagy volt, (60-80 százalék!), hogy a kortársak a törvényt "pedagógiai gillotin"-nak nevezték.

Magyar nyelvû felsõfokú oktatás a két világháború között csak a protestáns és katolikus teológiákon folyt, a kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetemen csak a magyar irodalom tanszéken volt magyar nyelvû oktatás.

A magyar tanárok fõ sérelme az ún. "capacitate" vizsga volt. A már emltett magánoktatási törvény elrendelte ugyanis, hogy a "magániskolákban" a középiskolai tanárokat csak egy külön képestési vizsga, (examen de capacitate) sikeres letétele után lehetett véglegesteni. (Ez végeredményét tekintve a "baccalaureátusi" vizsgához hasonltható, mivel ezen a magyar tanárok nagy részét elbuktatták, abból a célból, hogy a magyar pedagógus utánpótlást megneheztsék.)

A királyi Románia oktatási rendszerérõl általánosságban elmondható, hogy túlközpontostott, etatista, és erõteljesen nacionalista volt. A román jobboldali politikusok a nem állami oktatásra eleve bizalmatlanul tekintettek, a nemzeti kisebbségek anyanyelvi iskoláit pedig minden úton-módon igyekeztek megsemmisteni.

"Restitutio in integrum" versus oktatási autonómia

(1944 szeptember - 1945 március)

Az 1944 augusztus 23-i antifasiszta királypuccs után a "történelmi pártok" vezetõi magyarságpolitikájukat ott akarták folytatni, ahol a harmincas évek végén abbahagyták. Ez a magyar kisebbség oktatásügyének szempontjából azt jelentette, hogy a "restitutio in integrum" szellemében meg kvánták szüntetni az összes, a bécsi döntés után Észak-Erdélyben létrehozott magyar oktatási intézményt. Ennek következtében mindazon vármegyékben ahol szeptember-október folyamán be tudott rendezkedni a visszatérõ román államapparátus (Háromszék, Csk, Udvarhely, Maros-Torda, Beszterce-Naszód, Szolnok-Doboka, Szatmár egy része), ismét román kézbe kerültek azok az iskolaépületek, melyeket az 1920-as, 30-as években erõszakkal "romanizáltak", és az épületeket a visszatérõ román tanárok, tantók "lefoglalták". A "restitutiós" politikának november közepén azonban vége szakadt, ugyanis november 12-én Vinogradov vezérezredes a Szövetséges Ellenörzõ Bizottság nevében - a csendõrség és az ún. Maniu-gárdisták atrocitásaira hivatkozva - kiutasította Észak-Erdélybõl a visszatért román közigazgatást és a területen szovjet katonai közigazgatást vezettek be. Ennek következtében egyelõre továbbra is fennmaradhatott a bécsi döntés után kiépült gazdag magyar iskolahálózat.

A novemberben kialakult sajátos politikai vákumhelyzetet az észak-erdélyi magyar és román baloldal arra használta ki, hogy - Budapesttõl és Bukaresttõl egyformán függetlenedve - szovjet támogatással a háta mögött kiépítse a terület autonóm politikai-közigazgatási struktúráit.[4 Ezen törekvésbe illeszthetõ bele az is, hogy - az újonnan szervezõdött román tanfelügyelõi hálózat mellett - 1944. december 28-án Kolozsváron felálltották az ]önálló magyar tankerületi igazgatóság és a román mellett több magyar tanfelügyelõséget is megszerveztek. Az egykorú beszámolók szerint a román, és az újonnan szervezett magyar tanügyigazgatási szervek teljes összhangban dolgoztak egészen a román közigazgatás március közepi visszatéréséig. Az oktatás pénzügyi fedezetérõl a vármegyei pénzügyi igazgatóságok gondoskodtak, a tanszemélyzet pedig 1945 áprilisáig megkapta (pengõben) a fizetését.

Az oktatás a legtöbb helyen - a helyi szovjet városparancsnokok támogatásával - már a november-decemberi hónapban megkezdõdött. Az oktatás újjászervezése a "demokratikus erõknek" - a szociáldemokratáknak, kommunistáknak és a középosztály baloldallal együttmûködõ részének -, továbbá az egyházak szakembereinek köszönhetõ. Ebben a pár hónapos periódusban Észak-Erdélyben továbbra is fennmaradt a magyarországi oktatási szerkezet, tananyag, mg Dél-Erdélyben természetesen a román tanterv alapján tantottak. (Például 1944 novembere - 1945 tavasza között továbbra is az ötfokozatú osztályozást használták, szemben a romániai tzfokozatúval.) Mivel a közigazgatás is kétnyelvû volt, továbbra is használatban maradtak a magyar iskolák addigi hivatalos, magyar feliratú iskolai pecsétjei és az egyéb hivatalos nyomtatványok is. A tanügy azonban - a román és a magyar egyaránt - komoly problémákkal küzködött ebben a pár hónapban is. Az élelmezési, fûtési nehézségek, az iskolai felszerelések hiánya megneheztette, hogy az oktatás a megszokott mederben folyjon tovább.

Már az "új idõk szele" az "igazoló bizottságok" felálltása, amelyek a tantók és tanárok "múltjának" kivizsgálása céljából hoztak létre. Ekkor még csak elvétve fordult elõ, hogy valakit "antidemokratikus", vagy "fasiszta" magatartása miatt bocsájtottak volna el az állásából, de a "purifikációs" bizottságok önmagukban alkalmasak voltak arra, hogy politikai nézeteiért bárkit elbocsássanak a tanügybõl. (Mivel a legtöbb bizottságok élén a kommunista párt bizalmasai álltak, a "purifikáció" a politikai zsarolás és a személyes bosszú hatékony eszközének bizonyult.)

Az alsó- és középfokú oktatás helyzetének rendezése mellett a magyar felsõfokú képzés problémáját is meg kellett oldani. A kolozsvári magyar egyetem az által került a viták kereszttüzébe, hogy az intézmény vezetõsége - ellenszegülve a budapesti hatóságok által elrendelt kiürítési parancsnak - 1944 október elején a helyben maradás mellett döntött, hozzájárulva ezzel a magyar egyetem "átmentéséhez". (Ugyanekkor a Mezõgazdasági Akadémia vezetõsége engedelmeskedett a kiürtési parancsnak, és ez is hozzájárult ahhoz: 1945 után nem sikerült elérni, hogy létrehozhassanak egy önálló magyar mezõgazdasági fõiskolát.) 1944 végén, 1945 elsõ hónapjaiban a kolozsvári magyar és román kommunisták között is viták folytak arról, hogy a továbbiakban Kolozsváron milyen szervezeti keretek között folyjon a felsõfokú oktatás, ám - a "történelmi pártok" képviselõinek kivételével - mindenki elismerte a magyar egyetem létjogosultságát 5

A novemberi fiaskó után - vagyis hogy a már ismét román kézen lévõnek hitt Észak-Erdély "kicsúszni" látszott Bukarest fennhatósága alól - a román politikai vezetés kénytelen volt módostani addigi tervein és - legalábbis a külvilág felé - "demokratikusabb" kisebbségpolitikát volt kellett felmutatnia. Ezért - feltehetõen az ország arculatának megjavtása céljából - 1944. november 14-én felálltották a Kisebbségügyi Minisztériumot, melynek vezetõje, Gheorghe Vldescu-Rcoasa pár hét alatt kidolgoztatott egy új kisebbségi statútumot. Az 1945 február 7-én megjelent jogszabály közoktatással foglalkozó része (18-22 -ok) azonban egyrészt általánosságokban mozog ("A román állam biztostja az anyanyelvi oktatást... mindazoknak az együttélõ nemzetiségeknek, amelyek megfelelõ számú tanulóval rendelkeznek... "), másrészt nem veszi figyelembe a realitásokat. Nem vesz tudomást ugyanis arról, hogy Kolozsváron ebben az idõben mûködik egy magyar egyetem, ugyanis a statútum szerint: "A szükségletekhez képest... a kolozsvári tudományegyetem jogtudományi és bölcsészeti karán magyar és német nyelvû tanszékek létestendõk."[6 (A kiemelések tõlünk, V. G.) Ezek után nem csoda, hogy a magyar kisebbség észak-erdélyi politikai vezetõi, oktatási szakemberei elutastották a statútumot, hiszen az észak-erdélyiek számára egyértelmû visszalépés volt és csak a dél-erdélyi magyarság számára jelentett (volna) elõrelépést.

Ez utóbbi régióban ugyanis a magyar nyelvû oktatás már közvetlenül a bécsi döntést követõen súlyos helyzetbe került: például Szörény megyében volt olyan állami elemi iskolai magyar tantó, akinek 195 tanulója volt. Arad megyében a 44 községi állami iskolában 22 magyar tantó oktatott. 1 pedagógusra 183 tanuló jutott.7 1940. augusztus 30. után a pedagógusok egy része a katonai behvások elõl Magyarországra menekült, másokat munkaszolgálatra hurcoltak. 1944 szeptember elsõ napjaiban a román hatóságok több száz dél-erdélyi magyar lelkipásztort, földbirtokost, értelmiségit - köztük tantókat és tanárokat - ]internáltak a különbözõ internálótáborokba, akik csak 1945 tavaszán-nyarán szabadultak a fogságukból. Mindezek következtében 1945 januárjára katasztrófális helyzetbe került a dél-erdélyi magyar nyelvû oktatás: csak 130 magyar tanító maradt a helyén, amibõl kb. 80 református, 40 katolikus, 3-3 evangélikus és unitárius és néhány állami tanító volt.[8 A pedagógus hiány mellett az is fokozta a nehézségeket,hogy 1944 augusztus 30. után a középiskolák egy részétõl megvonták a nyilvánossági jogot, az iskolai épületek egy részét a hadsereg lefoglalta, a több mint háromszáz éves nagyenyedi református kollégiumot pedig még az 1943-as tanév végén bezárták. Részben a fenti nehézségek miatt, részben pedig a helyi közigazgatás magyarellenes politikája miatt (olykor a csendõrökkel vitették el azt a tantót, aki meg merte kezdeni az oktatást, máskor a magyar diákokat önkényesen a román iskolába irattatták) a magyar nyelvû tantást a legtöbb helyen csak a Groza-kormány kinevezése után tudták beindtani.9

Ugyanakkor. amikor a dél-erdélyi, még magyar tannyelvû iskolák helyzete - a fenti okok miatt - egyre tarthatatlanabbá vált, a Bukarestben mûködõ ]3 református és 1 katolikus magyar tannyelvû elemi iskola viszonylag zavartalanul mûködhetett végig a háború alatt, bár az 1944 augusztusi "fordulat" után már csak az egyik református elemi iskola újraindulásáról tudunk.[10

Észak-Erdélyben a statútum megjelenése idején ]már az eljövendõ baloldali kormányzás szellemében iránytották a tanügyet is. Az oktatást a kommunista párt által vezetett Országos Demokrata Arcvonal Központi Tanácsadó Testülete (a régió kvázi-parlamentje) által hozott irányelvei alapján folytatták. Ezek szerint például a vallásoktatás nem csak az állami, hanem a felekezeti iskolákban is fakultatv volt. Heteken belü kiderült, hogy nem csak Észak-Erdélyben, hanem az egész országban a baloldal kezébe kerül a hatalom és ezzel a magyar kisebbség oktatásügye is új helyzetbe kerül.

A "demokratikus nemzetiségi politika" három éve

(1945 március - 1948 április)

Az 1945. március 6-án kinevezett Petru Groza miniszterelnök kisebbségpolitikája igen ellentmondásosnak tekinthetõ: bizonyos intézkedései a jobboldali kormányok korábbi magyarellenes politikájára emlékeztetnek, miközben napvilágot látott több, a magyar kisebbség sérelmeit orvosolni szándékozó jogszabály is. Ez utóbbiak kiadásával és a "demokratikus, magyarbarát kormány propagandájával az volt Groza szándéka, hogy országáról az addigiakhoz képest elõnyösebb képet tudjon kialaktani, azzal a céllal, hogy a magyar-román határvita kérdésében a maga javára billentse a mérleg nyelvét. Ezen okok miatt amg Dél-Erdélyben 1945 tavaszán-nyarán több, az Antonescu-diktatúra alatt bezárt iskola végre megnyithatta a kapuit, (ámbár a magyar oktatási nyelvû tanintézmények krónikus hiányát csak 1946-47-re sikerült megszüntetni), addig Észak-Erdélyben a román közigazgatás visszatérése (1945. március 9-13.) után a magyar nyelvû oktatásnak több területen is súlyos problémákkal kellett szembenéznie.

Az elemi és középfokú oktatás problémái

Az 1945. május 28-i 406. sz. királyi dekrétum elrendelte, hogy mindazok az román tanintézmények melyek a bécsi döntést követõen eltávoztak Észak-Erdélybõl, vissza kell térjenek az elhagyott épületeikbe.[11 ]A visszatérõ románok azokat az épületeket "foglalták vissza", amelyeket a bécsi döntést megelõzõ húsz évben a román kormányok önkényesen, sokszor karhatalmi erõszakkal "sajáttottak ki" a magyar közösségtõl: a falusi elemi iskoláktól a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemig. (Nem csak a tantás céljául szolgáló épületeket "foglalták vissza", hanem a hozzájuk tartozó igazgatói, pedagógusi lakásokat is.) Ennek következtében a világi iskolák egy része a magyar egyházak épületeibe, vagy ideiglenes, nem oktatási célra készült épületekbe, szorult vissza. Például csak Kolozsvárott 13 állami román középiskola foglalta vissza az épületeit, amelyekbõl 11 magyar középiskola vonult ki, hogy az egyházi intézmények épületeiben húzza meg magát.[12 (Volt olyan egyházi iskolaépület, amelyben három oktatási intézmény szorongott, bár elvétve arra is akadt példa, hogy a visszatért román iskola vezetõsége ]"megtûrte" az épülete egy részében a magyar tanintézményt is.) A törvénynek igen súlyos következményei lettek, mivel a visszatérõ román iskolák minden épületet visszaköveteltek - tekintet nélkül az illetõ vidék magyarságának arányszámára, és a tömb-magyar vidékeken - nagyrészt a Regátból "importált" tanulókkal - sorra nyíltak meg a két világháború között az "elmagyarosított/elszékelyesített" románok "visszarománosítására" létrehozott középiskolák.

Nem csak az 1940-44 közötti, állami intézmények további fennmaradása került azonban veszélybe, hanem néhány egyházi iskoláé is. Például a két világháború között erõszakkal kisajáttott nagykárolyi és máramarosszigeti római katolikus fõgimnáziumokat most ismét a megszûnés veszélye fenyegette.

Az iskolaépületek körüli vitákat az 1945. október 3i nemzetnevelésügyi miniszteri törvényrendelet sem oldotta meg. (A rendelet 5. szakasza elrendelte, hogy "azokban a helységekben, ahol román nyelvû állami elemi iskola fenntartására nincs elegendõ román anyanyelvû tanköteles, ott... az iskolai épületek a magyar tanítási nyelvû állami elemi iskola használatában maradnak." Az október 12i rendelet ugyanezt az elvet írta elõ a középiskolák esetében is.) A rendeleteket a román iskolaigazgatók sok esetben egyszerûen semmibe vették, emiatt az épületek körüli vita még 1946-ban is sok helyen a feszültségek forrása maradt[13, ugyanis a hatóságok ]az erõszak alkalmazásától sem riadtak vissza. (Például a kolozsvári magyar tantóképzõ épületét katonai "segédlettel vették el, a marosvásárhelyi diáktiltakozás vezetõjét pedig hadbróság elé álltották és eltélték.[14)

Mindezek mellett a] tanszemélyzet kérdése is komoly feszültségeket okozott: az egyre bõvülõ iskolahálózathoz szükséges tanszemélyzet "besorolása" (vagyis az állami elismerés és ezzel a fizetési nyilvántartásba vétel) egyre késett. Az észak-erdélyi állami, valamint a dél-erdélyi felekezeti iskolák tantóinak "besorolása" csak 1946. május 27-ével rendezõdött véglegesen[15. A középiskolai tanárok helyzetének tisztázása még tovább húzódott, a felekezeti középiskolák tanárainak besorolása pedig csak 1946 õszén történt meg. A ]"besorolások" megkezdése ellenére továbbra is fennmaradt a pedagógushiány, amely akkora volt, hogy 1946 májusában még mindig 968 tanár hiányzott a magyar középiskolákból és középfokú szakiskolákból.[16 (Egy másik adat szerint az 1947-es tanév elején az elemi iskoláknál 30 százalékos, a középiskoláknál pedig 50 százalékos volt a tanerõhiány.) Az akkori magyarellenes közhangulatot igen jól mutatja az az eset, amikor a ]nagyarányú magyar pedagógushiány miatt 1946 tavaszán a nemzetnevelésügyi minisztérium által elkésztett rendelet tervezetet - amely engedélyezte volna 350 magyar állampolgárságú tanár és tantó 5 évre történõ szerzõdéses alkalmazását - a kiszivárogtatása után a román nacionalista közvélemény felháborodása miatt "ejteni" kellett.[17

A magyar szakembereket a nagyarányú pedagógushiány azért is aggodalommal töltötte el, mivel fennállt annak a veszélye, hogy erre hivatkozva bezárják az adott elemi-, vagy középiskolát, vagy esetleg román tanerõket vezényeljenek oda. Ismét próbálkozások történtek ugyanis arra, hogy a kompakt magyar lakosságú vidékekre - visszaálltandó a két háború közötti ún. ]"kulturzónát" - román pedagógusok tömegét nevezzék ki. (Elõfordult nem egy esetben, hogy miközben a magyar iskola tantóhiánnyal küszködött, a az összesen 5-10 román tantványra 3 román tantó jutott.[18)

A besorolások elhúzódása mellett a magyar tanszemélyzet másik nagy sérelme a ]képestési vizsga (examen de capacitate) ismételt bevezetése volt. Csakhogy - teljesen illogikusan - nem az 1940-44 között magyar diplomát szerzett tanároktól, hanem az 1940 elõtt a román egyetemeken végzettektõl követelték meg a vizsga letételét, akiknek pedig ez nem volt meg, (sokszor 5-15 szolgálati évet a háta mögött tudó tanárokról van szó) azokat csak helyettes tanárokként kezelték és fizették, "ami ennek az általában véve többgyermekes magyar tanárnemzedéknek anyagi helyzetét mérhetetlenül megnehezítette. A kb. 1.500 tanár közül 600 esik ebbe a kategóriába; besorolt végleges rendes tanár mindössze 564 van. A többi, részben magyar állampolgár, [akik] teljesen tisztázatlan jogi helyzettel rendelkeznek, és 2-300 nem teljes képesítésû tanár, akiknek egyetemi végzettségével kapcsolatban még tisztázatlan kérdések vannak.[19

A] tanszemélyzet státusának rendezetlensége jó ürügy volt arra, hogy a fizetések folyóstását hosszú hónapokig húzzák-halasszák, ugyanis 1945. április 1-tõl megszûnt az észak-erdélyi magyar tanszemélyzet fizetésének folyóstása. (Az egyébként is rosszul fizetett magyar felekezeti iskolák tanszemélyzete a bécsi döntésig - a dél-erdélyiek egészen 1944 nyaráig -, az anyaországi támogatásból akkora fizetéskiegésztést kapott, hogy jövedelme elérje az állami pedagógusi fizetéseket. Csakhogy 1945-tõl a magyarországi támogatás is jobbára megszûnt.[20) Mivel a bukaresti kormányszervek egy éven keresztül jórészt csak elõlegeket folyóstottak, 1946. áprilisában már 3 milliárd lej fizetési hátralékuk halmozódott fel a magyar tanszemélyzettel szemben. Amikor a magyar tanszemélyzet - a falusi tantótól a magyar állampolgárságú egyetemi professzorokig - végre megkapta az elmaradt fizetését, az az egyre nagyobb infláció mellett eredeti értékének csak a töredékét érte. A magyar nyelvû oktatás anyagi támogatása gyakorlatilag az 1946. novemberi parlamenti választásokig rendezetlen maradt, emiatt a tantók, vagy az egyetemi professzorok hónapokig fizetés nélkül nyomorogtak.21 (Nem csak a tantók, tanárok fizetésérõl nem gondoskodtak, a magyar tanügyigazgatás költségeinek folyósítása is akadozott. A pénzügyminisztérium által olykor-olykor átutalt összegek csak a tényleges szükségletek egy részét fedezték.)

Nem meglepõ ezen után, hogy a kortársak számára úgy tûnt: a kormány - bár külpolitikai okok miatt kénytelen megtûrni a magasabb rendû jogszabályokkal egyébként sem elismert oktatási autonómiát, de ennek problémamentes mûködéséhez szükséges] anyagi feltételeket már nem biztosítja. Sokan véltek úgy, hogy a kormány tudatosan a magyar tanszemélyzet "kifárasztására játszik".

Ebben a helyzetben pedig nem maradt más hátra, mint a magyar társadalom mozgóstása: a magyar oktatás finanszrozása céljából a Magyar Népi Szövetség vezetõsége 1945. júniusában létrehozta a Petõfi Alapot, amelyhez a magyar egyházak is jelentõs összeggel járultak.[22 (A magyar tanügyigazgatás központi és megyei hivatalainak fönntartásához a fenti forrásokon kvül a magyar pedagógusok fizetésük egy százalékának önkéntes felajánlásával járultak hozzá.)

A nem törvényestett, azonban 1944. végén ]de facto létrejött oktatási autonómia keretei a Groza-kormány megengedõ jellegû. kisebbségpolitikájának köszönhetõen 1945-46 folyamán tovább bõvültek.

Elsõ lépésként a szociáldemokrata tefan Voitec nemzetnevelésügyi miniszter az 1945. július 12-i, 167.193 sz. rendeletével az összes erdélyi magyar tannyelvû elemi és középiskolát a kolozsvári tankerületi fõigazgatóság magyar tagozatának hatáskörébe utalta, majd a szeptember 21-i 242.675 sz. rendeletével létrehozta a brassói és kolozsvári magyar tankerületi fõigazgatóságot/fõfelügyelõséet (élükre kinevezve Erdélyi Sándort, illetve Hadházy Sándort).[23 Az önálló magyar tanügyigazgatás szerveit azonban ]magasabb jogi szinten csak egy évvel késõbb - az 1946. november 23-án megjelent 936. sz. törvénnyel - ismertek el. (Itt kell megjegyeznünk, hogy a Groza-kormány ellentmondásos kisebbségpolitikáját mutatja az is, hogy a kisebbségek számára kedvezõ jogszabályok nem egyszer alacsonyabb szintû jogforrások - rendeletek, miniszteri utasítások voltak - ezért az alkalmazásuk is fölöttébb kétséges volt, mert rendre szemben álltak a magasabb jogforrásokkal - parlament által szentestett törvényekkel, vagy egyenesen az alkotmánnyal. A román tankerületi fõigazgatók is erre hivatkozva nem akarták a "hatalmukat" csökkentõ magyar tanfelügyelõk létjogosultságát elismerni.[24) A két tankerületi fõigazgatóság mellett tovább mûködött az 1944 õszén Észak-Erdélyben létrejött 11 megyei tanfelügyelõség is. A magyar oktatásügy minisztériumi képviselete végül 1946 õszén vált lehetõvé, amikor Felszeghy Ödönt, a Bolyai Tudományegyetem professzorát kinevezték a nemzetnevelésügyi minisztériumba, ]a kisebbségi nyelveken történõ oktatás vezértitkárává.25

Az önálló magyar tanügyigazgatás mellett az autonómia másik lényeges eleme a saját tankönyv és külön tanterv volt. Mindkettõ esetében rögtönzésekrõl, esetlegességekrõl beszélhetünk. A "reakciós" Horthy-rendszer tankönyveit természetesen nem lehetett használni. Ez elsõsorban az olyan "ideológikus" tantárgyak tankönyveire vonatkozott, mint az irodalom, történelem, és földrajz. Az 1945/46-os tanévtõl kihagyták az oktatásból mindazokat az irodalmi személyiségeket, akikre rá lehetett húzni, hogy "reakciósok, a Horthy-rendszer támogatói voltak" stb. A természettudományos tárgyakkal kevesebb "gond" volt, ebben az esetben a magyarországi tankönyvek használata fölött a felettes hatóságok is szemet húnytak. A tankönyvek égetõ hiányát részben a különbözõ magánkiadványok (Puskás Lajos, Xantus János és mások) igyekeztek pótolni. 1946. április elején az MNSz keretén belül megalakult - az "ideológiailag megbzható" Gaál Gábor vezetésével - a Magyar Tankönyv Bizottság, amely elkezdte kidolgoztatni az új, "demokratikus szellemû" tankönyveket. A munkaközösségekben a legjobb szakemberek vettek részt, aminek köszönhetõen 1946-47-ben sorra jelentek meg az ABC-s könyvek, nyelvtan, földrajz, történelem, mennyiségtan stb. könyvek. 1947-ben megkezdõdött a román tankönyvek magyarra fordtása is (pl. Mihai Roller Románia történelme). Mindezen erõfesztések ellenére a tanügyi reformig a tankönyvhiányt nem sikerült fölszámolni.

A román közigazgatás visszatérése után az észak-erdélyi magyar iskolák tanterve is megváltozott. (Addig a Horthy-rendszer "demokratizált" tanterve volt érvényben.) A nemzetnevelésügyi miniszter az 1945 szeptember 20-i rendeletében ideiglenes tanmenetet adott ki. Ennek következtében a középiskolákban a klasszikus nyelvek mellett a német helyét sok helyen ismét a francia vette át. Az 1945/1946-os tanév elejétõl nagyobb óraszámban tantották a román nyelvet és irodalmat és románul kellett tanulni az ún. "nemzeti tantárgyakat" is, azonban az 1945 decemberi bukaresti tárgyalásokat követõen tefan Voitec miniszter 1946. március 13-án megjelent 39.326. sz. rendeletével megengedte, hogy ezeket a tárgyakat is magyarul lehessen tanítani, illetve tanulni, a román nyelv kötelezõ tanulásának idejét pedig kitolták az elemi iskolák harmadik évére; egy másik "közérzetjavtó" intézkedésével pedig engedélyezte, hogy 1945 nyarától minden magyar diák az anyanyelvén érettségizhetett, függetlenül attól, hogy egyházi, vagy állami iskolában végezte a tanulmányait.

Abban a küzdelemben, amely a magyar tanügyi autonómia kiteljesedéséért és a magyar nyelvû iskolai hálózat kiszélestéséért folyt, az erdélyi magyar egyházak vezetõi, szakemberei csakúgy kivették a részüket, mint a baloldal (a Magyar Népi Szövetség és a magyar szociáldemokraták) politikusai, szakértõi.[26 Az MNSz keretén belül megalaktották az Országos Tanügyi Bizottságot, amelyben együtt dolgoztak - felekezeti és világnézeti különbségre való tekintet nélkül - az oktatásügy legjobb szakértõi (mint például Felszeghy Ödön, Hadházy Sándor, Bodor András, Jenei Dezsõ, Szentmiklósi Ferenc, Boga Alajos és Simó Géza). A különbözõ delegációk rendszeresen járták a bukaresti minisztériumokat, hogy a magyar oktatásügy érdekében ]"lobbizzanak" - és amint azt az elért eredmények is mutatják, sokszor nem is hiába "kilincseltek" a különbözõ hivatalokban.

A legkardinálisabb kérdésben, az oktatási autonómia jogi megszilárdításában, törvényesítésében azonban a magyar politikai vezetés nem tudott eredményt elérni. Hiába dolgoztak ki a magyar szakemberek még 1945 augusztusában egy - a nemzetnevelésügyi minisztérium tervezetén alapuló - nemzetiségi oktatási törvénytervezetet, mert azt végül a minisztérium jogügyi osztálya "kedvezõtlenül véleményezte".[27 A törvény elfogadását a késõbbiekben is rendszeresen sürgették. Az MNSz 1947. április 16-18-i országos tanügyi értekezletén Felszeghy Ödön már azzal biztatta a résztvevõket, hogy végre kilátás van a tervezet parlamentbeli elfogadtatására. Végül erre még sem került sor, valószínûleg azért, mert ekkor már a ]"tanügyi reformon" dolgoztak az illetékesek. Mindezek miatt a magyar oktatási autonómia mindvégig a jogi provizorátus bizonytalanságai közepette létezett.

A különbözõ nehézségek ellenére a békeszerzõdés aláírásáig a magyar tannyelvû elemi, közép- és felsõfokú oktatási intézményeknek olyan széleskörû hálózata jött létre, amely azóta is egyedülálló a magyar kisebbség 1918 utáni történelmében. Az MNSz vezetõi által 1946 tavaszán meghirdetett "Minden magyar gyermeket magyar iskolába!" - jelszavának megfelelõen ebben a néhány évben - a korabeli sajtó tanúsága szerint - a magyar tanulók 100 százaléka az anyanyelvén tanulhatott. A fejlõdés elsõsorban Dél-Erdélyben volt látványos, hiszen itt sok helyen a nulláról indult a magyar iskolahálózat kiépítése. [Lásd az 1. táblázatot.]

Az alsófokú képzés hálózata 1946-ban bõvült jelentõsen tovább. A március 30-án megjelent nemzetnevelésügyi miniszteri rendelet felállította az ún. egységes gimnáziumokat. (Ez az iskolatpus az elemi iskolai képzés volt hivatott kiegészteni, ahol V.-VII. évfolyamokon folyt az oktatás. Részben a már meglévõ állami, vagy egyházi líceumok keretén belül hozták létre õket, részben önálló intézmények voltak.) Egy augusztus 3-i rendeletnek köszönhetõen több olyan kisebb településen nyílt lehetõség a magasabb szintû oktatásra, ahol addig csak négyosztályos elemi volt. (Pl.: Parajd, Lövéte, Oklánd, Vargyas stb.) Kezdetben csak 37 elsõ osztály indult a magyar egységes gimnáziumokban[28, ám az új iskolatípus folyamatosan bõvült, míg az 1946/47-es tanév végén már 75 oktatási egységben 6.870 gyerek tanult magyar nyelven.29

A magyar nyelvû elemi és középfokú oktatás szerkezetén az] elsõ változást az 1947. október 3-i 235.558. sz. nemzetnevelésügyi miniszteri rendelet hajtotta végre. Ez - a költségvetés nehéz helyzetére hivatkozva - megszüntette az egy évvel korábban létrehozott egységes gimnáziumok egy részét, az egyházi iskolák egy hányadától pedig megvonta a költségvetési támogatást, ezen kvül elbocsájtották a tanügy alkalmazottainak 30 százalékát. A létszámleéptés azonban korántsem volt olyan tragikus a magyar oktatásra nézve, mivel a státusok jó része betöltetlen, vagy "fantom-állás volt.[30 Ezen kívül a magyar nyelvû oktatásban valóban túltengõ elméleti jellegû képzést korrigálandó, több magyar állami - és most még az egyházi vezetõségek beleegyezésével - néhány egyházi középfokú elméleti líceumot gyakorlati képzést nyújtó intézetté alakítottak át.

]

Átmeneti sikerek a magyar nyelvû felsõoktatás területén

A magyar felsõfokú oktatásban is több pozitv fejlemény történt 1945 után, bár kezdetben úgy tûnt, hogy még a kolozsvári önálló magyar egyetem sorsa is végképp megpecsételõdik. A magyar egyetem kérdését ugyanis Bukarestben akként vélték "megoldani", hogy bár az 1945. május 28-án kelt 407. sz. királyi törvényrendelettel megalapították a Magyar Tannyelvû Állami Tudományegyetemet (Universitatea cu limba de predare maghiare din Cluj), csakhogy ezzel párhuzamosan - a 406. sz. törvény értelmében - vissza kellett szolgáltatni a volt Ferenc József Tudományegyetem mind az 52 épületét a Nagyszebenbõl visszatérõ I. Ferdinánd Tudományegyetemnek, emiatt viszont az újonnan alaptott magyar egyetem orvosi és természettudományi karai megfelelõ épületek nélkül maradtak. A problémát végül is hosszas tárgyalások után oly módon "rendezték", hogy az orvosi kar kényszerûen Marosvásárhelyre költözött, az ottani, üresen álló hadapródiskola épületébe. (Az egykorú szakemberek és politikusok egy része világosan látta, hogy a magyar orvosi kar kérdésében azért nem lehet kompromisszumos megoldást találni, mert egyrészt a román orvosprofesszori kar nem hajlandó megtûrni maga mellett a magyar konkurrenciát, másrészt az orvosi kar és vele a klinikák "birtoklása" szimbolizálta legjobban, hogy "kié" az egyetem.)

Az orvosi kar Marosvásárhelyre történõ költözése után hosszú hónapok erõfesztéseképpen a magyar nyelvû orvosképzés helyzete úgy-ahogy elrendezõdött[31, a gyógyszerészképzés problémája azonban továbbra is megoldatlan maradt. (Gyógyszerészeket a harmincas évek közepétõl kizárólag Bukarestben képeztek, majd 1940 szeptembere után a Ferenc József Tudományegyetemen a természettudományi kar keretén belül folyt gyógyszerészképzés.) Bár az 1945. december 15-i, 350.670. sz. nemzetnevelésügyi miniszteri rendelet engedélyezte, hogy a Bolyai természettudományi karának keretében megszervezzék a gyógyszerészképzést. Csakhogy valósznûleg a krónikus pénzhiány miatt az oktatás teljes kiéptésére nem került sor, emiatt pedig a harmad- negyedéves gyógyszerész hallgatók egy része Budapesten volt kénytelen tovább tanulni. 1947 õszén Voitec engedélyezte, hogy a Bolyai Tudományegyetem is hozzálásson most már az orvostudományi karon a gyógyszerészképzés ]megszervezéséhez, azonban ennek ellenére a kérdés a megnyugtató rendezéséig még majd másfél év telt el.[32

Az 1945. decemberétõl Bolyai János nevét viselõ magyar tudományegyetem 4 karral (bölcsészet-, természettudományi, jog- és közgazdasági, orvosi) és 77 tanszékkel rendelkezett. Az egyetem számára az 1945-1947 közötti periódus egyértelmûen az ]intézményépítés, a gyarapodás éveit jelentette. Az 1946/47-es tanévben már több mint 2.000 hallgatóval rendelkezõ egyetemen a színvonalas oktatást a mintegy harminc-harminchárom magyarországi professzor biztostotta. (A magyarországi vendégtanárok tanévenként változó számát 1948-ig még kiegészítette mintegy 150-200, szintén magyar állampolgárságú oktató és mûszaki segédszemélyzet is.) A magyarországi professzorok mellett igyekeztek "helyi", megfelelõen képzett, tudományos múlttal rendelkezõ szakembereket is bevonni az oktatásba. (gy került 1945-46 folyamán a magyar egyetemre például a természettudományi karon Incze Andor, a bölcsészettudományi karon Jakó Zsigmond, vagy az orvostudományi karon Lõrincz Ernõ András.) A kommunista párt hatalmát azért jól mutatja az a tény, hogy olyan oktatók is bekerülhettek az egyetemre, akik semmiféle komolyabb tudományos, vagy szakmai teljestményt nem tudtak felmutatni, egyedüli érdemük a "marxista eszmékkel való felvértezettség" és a párthûség volt. (Többek között gy került az egyetemre Jordáky Lajos és Demeter János.)

Az oktatói tevékenység mellett az egyetemen folyó tudományos kutatásnak biztostott kezdetben keretet - a még 1941-ben létrehozott, és 1945 õszén a Bolyai Tudományegyetemhez csatolt - Erdélyi Tudományos Intézet, amelynek a tényleges iránytását dr. György Lajos igazgató és dr. Juhász Lajos aligazgató végezték. (Munkatársai jórészt az egyetem padjaiból kikerült fiatal kutatók: Markos András, Imreh István és mások voltak.) Az Intézet 1945-47 között több sznvonalas kiadványt adott ki, azonban a Kelemen Lajos 70. születésnapjára összeálltott emlékkönyv már nem jelenhetett meg. 1947-ben sajtókampány indult az Intézet igazgatója, dr. György Lajos ellen. Az 1948-as évben már csak vegetáló intézmény az év végén megszûnt. (Az intézetet nem rendeleti úton számolták fel, hanem lassan elsorvasztották.33)

Az új egyetem életében az elsõ negatív változás 1947 õszén következett el, amikor nyugdjaztak, vagy elbocsájtottak több, nagy tekintélyû (de a polgári demokrácia hveként számon tartott) professzort: György Lajost, Balogh Ernõt, Tavaszy Sándort és másokat, valamint - részben az ország nehéz költségvetési helyzetre hivatkozva - "komprimálták" ("leépítették") többek között Jordáky Lajost, a szociológia, Venczel Józsefet a statisztika és Lõrincz Ernõ Andrást a szülész- nõgyógyászat professzorait. Az elõbbi kettõnek még a tanszékeit is megszüntették.[34

A magyar nyelvû mûvészképzést az 1946. április 9-i 276. sz. törvényrendelettel létrehozott önálló ]Magyar Zene- és Színmûvészeti Fõiskola (Conservatorul Maghiar de Muzica i Arta Dramatic din Cluj) biztosította. (Ebben az esetben az oktatást sikerült "helyi erõkkel" megoldani. Olyan neves mûvészek oktattak az intézetben, mint Eisekovits Miksa, Poór Lili, Márkos Albert és mások.)

A magyar nyelvû mûszaki és agrármérnökképzés problémája hosszas viták, alkudozások után 1947-ben, illetve 1948-ban rendezõdött. A párizsi békeszerzõdés alárása után, az addig elsõsorban külpolitikai okok miatt folytatott "magyar-barát" politika megváltozását az is egyértelmûen jelezte, hogy a kormány korábbi ígéretei ellenére mégsem önálló intézeteket állított fel, hanem csak a meglévõ kolozsvári román fõiskolákon hozott létre magyar tagozatokat. A Villamos- és Gépipari Almérnöki Intézet magyar tagozatán 1947. márciusában kezdõdött meg az oktatás, majd amikor 1948. végén átszervezték a kolozsvári mûszaki felsõoktatást is, és létrehozták a Mechanikai Intézetet, ott tovább folytatódott a magyar nyelvû oktatás. A Mezõgazdasági Fõiskolán azonban csak az 1948. õszi felsõoktatási reform tette lehetõvé a magyar tagozat felálltását.

Az eddig megelmtett világi felsõfokú oktatási intézményeik mellett nem felejtkezhetünk el arról sem, hogy az egyházak is rendelkeztek felsõfokú, fõiskolai jellegû intézményekkel. A római katolikusok a gyulafehérvári Hittudományi Fõiskolán, valamint a szatmárnémeti, nagyváradi és temesvári szemináriumokon, a reformátusok a kolozsvári Református Theológiai Fakultáson,35 mg az unitáriusok az önálló Theológiai Akadémián folytattak lelkészképzést. (A magyar evangélikusok a református teológián tanultak.) Az oktatás nyelve természetesen a magyar volt, és a teológiák belsõ életébe az 1948. augusztus 4-i "kultusz" törvény megjelenéséig az állam nem szólt bele.

Az RKP és RSzDP "egyesülése" 1948 februárjában lehetõvé tette a kommunista egyeduralom megteremtését, az ország sztálini típusú uralmi rendszerének létrehozását. Ennek a folyamatnak volt az egyik állomása az új alkotmány elfogadása (1948. április 13.). Ennek a 24. -a kijelentette, hogy: "A Román Népköztársaság biztosítja az együttélõ nemzetiségek számára... az anyanyelvû oktatás minden fokozatban való megszervezését. A román nyelv és irodalom tanítása minden fokú iskolában kötelezõ." A 27. pedig leszögezte: "Egyetlen vallásfelekezet, vallásos társulat, vagy közösség sem nyithat vagy tarthat fenn általános jellegû tanintézetet, csak a vallásgyakorlat személyzetét kiképzõ különleges iskolákat; ezek állami ellenõrzés alatt állnak."[36 (A kiemelés tõlünk, V. G.) Ez a rendelkezés egyértelmû volt azzal, hogy] hamarosan államostani fogják az egyházi iskolákat. (Részben ezzel függhet össze az is, hogy áprilistól a nemzetnevelésügyi minisztériumban a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó oktatás problémájával sem Felszeghy Ödön, a fölkészült szakember, egyetemi tanár hanem a bukaresti születésû kommunista politikus, Czikó Lõrinc foglalkozott.)

A szovjet tpusú alkotmány megszavazásával lezárult egy korszak. Az elkövetkezõ tíz év többek között a "lenini-sztálini nemzetiségpolitika" jegyében telt el és átmenetet képvisel a Petru Groza nevével fémjelzett - jogkiterjesztõ, intézményépítõ - magyarságpolitika, valamint az ötvenes évek végétõl, hatvanas évek elejétõl egyre jobban megerõsödõ, a két világháború közötti kisebbségpolitika számos elemét, eszmeiségét átvevõ, nyltan asszimilációs politika között.

II. rész: 1948-1965

Az 1948-as "tanügyi reform"

Az 1948. augusztus 3-i 175. számú "tanügyi reform" törvény az egész romániai oktatásügy számára új korszakot jelentett, de a magyar nyelvû oktatás szempontjából külön döntõ jelentõséggel br, ugyanis a törvény megszüntette az addig egyházi kézben lévõ - olykor három-négyszáz éves -, elemi- és középiskolákat. (1. szakasz) A három római katolikus egyházmegyének összesen 468; a két református egyházkerületnek 531; az unitárius egyháznak 34; a magyar evangélikus egyháznak 8 oktatási intézményét államosították.[37 (A magyar felekezeti iskolák jelentõségét mutatja az a tény, hogy az 1947/48-as tanévben az összes magyar tannyelvû elemi iskolák diákjainak 45 százaléka; a fõgimnáziumok tanulóinak 75 százaléka; a tantó és óvónõ képzõk tanulóinak pedig 56 százaléka járt az egyházak, vagy különbözõ rendek tulajdonában lévõ intézménybe.38)

Az egyházi iskolák megszüntetésén túl a törvény ]felszámolta az addig épp hogy csak megtûrt - és 1947 után egyre szimbólikusabbá váló - oktatási autonómiát is. ("Természetesen" megszûnt az addig létezõ - bár 1945 után ugyancsak egyre névlegesebbé váló - egyetemi autonómia is.)

Szeptember 1-ével megszûntek az önálló magyar tankerületek; magyar tanfelügyelõk továbbra is maradtak, de a késõbbiekben számuk egyre csökkent. (A magyar tanfelügyelõk számának alakulásáról nem rendelkezünk statisztikai adatokkal, de úgy gondoljuk, hogy amint 1952 után elkezdõdött az államapparátus "zsidótlantása" és "magyartalantása", a tanügyigazgatás magyar nemzetiségû alkalmazottainak száma és arányai is minden bizonnyal lecsökkent.)

A tankönyveket "egységesítették", ami a kisebbség sajátos szempontjait figyelmen kívül hagyó, országosan "egységesített" tankönyvek megjelenését jelentette; az addigi tananyagot a románhoz igazították, megígérve, hogy "a nemzetiségi iskolák tananyagának összeálltásánál figyelembe veszik a sajátosságokat." (6. szakasz.)

Az elemi iskola négyosztályos volt, kötelezõ, de ingyenes. (A közép- és felsõfokú oktatás esetén tandjat kellett fizetni, aminek az összegét nem mindig a szülõ anyagi helyzete, hanem "származása", az elmúlt rendszerben betöltött társadalmi helyzete szabta meg.) A IV. osztály után most az addig a magyarországi oktatásból "örökölt" négyosztályos helyett három osztályos gimnáziumot vezettek be (V-VII. osztályok).

A törvény a középfokú oktatás idejét négy évben szabta meg, és négy iskolatpust hozott létre: a) lceumok, b) pedagógiai iskolák, c) technikai iskolák, d) szakmai iskolák. Az elsõ két tpus iskolái a közoktatásügyi minisztérium, a másik kettõ pedig a különbözõ szakminisztériumok (egészségügyi, bányászati stb.) igazgatása alá tartoztak. A törvény 31. szakasz lehetõvé tette, hogy "Az ország sürgõs társadalmi és gazdasági szükségleteinek fedezésére" lerövdtsék a középfokú oktatás idejét három évre. (Ez tette lehetõvé, hogy 1951-ben lecsökkentsék a lceumi oktatást 3 évre - ami által az oktatás néhány évig csak tz tanévre terjedt ki.) Végül pedig három évi átmeneti "engedményt" után a nemzeti kisebbségek gyermekeinek ismét már az elsõ évben kötelezõvé vált a román nyelv tanulása. (A IV. évtõl kötelezõvé tették az orosz nyelv oktatását is. (Az orosz nyelv kötelezõ tanulását a Szovjetuniótól való fokozatos eltávolodás egyik ksérõjelenségeként 1963-ban szüntették meg.)

A tudományegyetemek az oktatásügyi minisztérium, mg a különbözõ profilú felsõfokú oktatási intézetek (fõiskolák) a különbözõ szakminisztériumok felügyelete és iránytása alá tartoztak. Az egyetemek diáklétszámát minden évben - "az ország szükségleteinek megfelelõen" - a minisztertanács (!) állapította meg. (Ez a totális központostás a késõbbiekben nagyban megkönnytette Bukarest számára, hogy a magyar egyetemi hallgatók számát egyre csökkentse.)

Az 1948-as "tanügyi reform" után a romániai iskolarendszer - egyébként is hagyományos - etatista jellege, túlközpontosítottsága tovább nõtt és hasonlatossá vált a többi kelet-európai "népi demokratikus" ország oktatási rendszeréhez.

A magyar oktatás helyzete a "klasszikus sztálinizmus" Romániájában (1948-1955)

Intézményi változások a magyar nyelvû felsõoktatásban

A "reformtörvény" megjelenésének másnapján, augusztus 4-én kiadták a 177. számú "kultusz" törvény. Ez minden egyháznak egy papnevelõ intézetet engedélyezett, ezért a római katolikus egyház esetében csak a gyulafehérvári szeminárium maradhatott fönn a továbbiakban. (Nem csak a temesvári, vagy a szatmárnémeti, hanem a bukaresti és a iai-i szemináriumok is megszûntek.) 1948. november 15-én a bukaresti hatóságok nyomására "egyesültek" a református és az unitárius teológiák és megalakult az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet. Ez a Bukarestbõl "levezényelt" egyesülés feltehetõen azt a célt szolgálta, hogy a lelkészképzés fölötti állami ellenõrzés ezáltal is hatékonyabbá váljék.

A felsõfokú oktatásban az 1948. október 26-án megjelent, - az egykorú sajtóban, vagy bukaresti követségi jelentésekben "felsõoktatási törvénynek" titulált - 263.327. számú közoktatásügyi miniszteri rendelet hozott jelentõs változásokat. Ezzel - szovjet mintára - az egész országban "leválasztották" a tudományegyetemek orvosi karait és létrehozták az önálló orvosi egyetemeket. gy jött létre a Bolyai Tudományegyetem orvosi karából is a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet (Institutul medico-farmaceutic, cu limba de predare maghiar din Tg. Mure). Az 1948 októberi "felsõoktatási törvény" elõkészítése kapcsán a közoktatásügyi minisztériumban felmerült az a terv, hogy a Bolyai Tudományegyetemen megszüntessék a közgazdászképzést, Marosvásárhelyen pedig még se engedélyezzék a gyógyszerészkar felálltását. Bár ezeknek az elképzeléseknek a megvalóstását a két magyar egyetem vezetõségének sikerült megakadályoznia, ám Marosvásárhely nem kapta meg a doktori fokozat megadásának a jogát. Egy év szívós tárgyalásaira, alkudozására volt szükség ahhoz, hogy a magyar egyetem egyenrangú legyen a többi román orvosi egyetemmel.[39 Az október 26-i rendelet szerint végül az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet általános orvosi, gyerekgyógyászati, gyógyszerészeti, közegészségtani és fogászati karokkal jött létre. (Az 1950/51-es tanévben 927 hallgatója volt az intézetnek.)

Az október 26-i rendelet a Bolyai Tudományegyetemet is átszervezte: ekkor álltották fel a pedagógiai és pszichológiai kart 2 tanszékkel; a filozófiai kart 4 tanszékkel; a filológiai kart 5 tanszékkel; történelem-földrajz kart 7 tanszékkel; a természettudományi kart, 8 tanszékkel; a matematikai és fizikai kart, 10 tanszékkel; a kémiai kart 5 tanszékkel; és a közgazdaság-, jog- és közigazgatástudományi kart 18 tanszékkel. Az 1950/51-es tanévben 1.418 hallgatója volt az egyetemnek.40 A magyar tudományegyetem azonban nem sokáig maradt ilyen szervezeti keretek között, mert 1950-ben megszüntették a pedagógiai és pszichológiai, valamint a filozófiai kart.

A szervezeti változások mellett legalább ilyen fontos volt az oktatói karban lezajlott ]személyi változások is. A polgári demokrácia értékrendjéhez kötõdõ, nagy tekintélyû professzorok 1947 õszi nyugdíjazása után, 1948 õszén a magyar állampolgársággal rendelkezõ oktatók nagy többségének nem újították meg a szerzõdését. Bár még néhányan (László Gyula, Incze Miklós, Entz Géza) az 1948/49-es tanévben is Kolozsváron maradhattak, már sejteni lehetett, hogy a professzorok kolozsvári mûködése hamarosan véget ér. (Marosvásárhelyrõl az utolsó professzorok - Miskolczy Dezsõ kivételével - 1953-ban voltak kénytelenek távozni Magyarországra. Az orvosprofesszorok valószínûleg azért maradhattak tovább, mert a jó gyógyító szakemberekre a román államnak is szüksége volt, és maga az orvostudomány is "veszélytelenebb" diszciplna volt ideológiailag, mint például a történelem, vagy a néprajz.)

Az új - életkorukat tekintve igen fiatal, huszas harmincas éveikben járó - "egyetemi káderek" származásukat tekintve három kategóriába sorolhatóak: egy részük a középiskolákból került az egyetemre. (A romániai magyar társadalomnak - ekkor még meglévõ - aránylag gazdag értelmiségi-szellemi tartalékát mutatja az a tény, hogy a középiskolai tanárokból egyetemi oktatóvá kinevezettek legnagyobb része az elkövetkezõ években/évtizedekben megállta a helyét, és komoly tudományos tevékenységet mutatott fel, mint például Bodor András, Csetri Elek, Márton Gyula és mások.) Az új személyzeti tagok másik kategóriáját azok az oktatók alkották, akiket a politikai, rói múltjuk miatt neveztek ki oktatónak a magyar egyetemre. (Bányai László, Csehi Gyula, Nagy István, Erdélyi László és mások.) Ezeknek a személyeknek a kiválasztásánál már fontosabb volt az ideológiai, mint a szakmai felkészültség. Az egyetemi oktatásba 1948 után bekerültek harmadik kategóriáját azok alkották, akik vagy frissen végzettek, vagy még csak harmad-negyed éves hallgatók voltak, akiket tanársegédi megbzással gyakornoknak neveztek ki, és akik késõbb az egyetem professzorai lettek, mint pédául Tóth Sándor, Kallós Miklós és mások.[41

A magyarországi professzorok (kényszerû) távozását követõen - már az ]"osztályharc fokozódása" közepette - a magyarországi Rajk-per romániai visszhangja képpen 1949. november 3-án a Securitate letartóztatta dr. Csõgör Lajost, a marosvásárhelyi orvosi egyetem, és Balogh Edgárt, a Bolyai Tudományegyetem rektorait, majd 1952 augusztus 30-án Demeter Jánost, a jog- és közgazdaságtudományi kar dékánját, az egy évvel korábban szabadon engedett Balogh Edgárt, valamint Jordáky Lajost, a Bolyairól még 1947-ben elbocsájtott szociológia professzort.

1952 õszén újabb nagyarányú "tisztogatás" zajlott .a Bolyai egyetemen is. Szeptemberben eltávoltották a Bolyai Tudományegyetemrõl a "régi garnitúra" megmaradt szakemberei közül Jakó Zsigmondot, Szabó T. Attilát, valamint az ideológiailag megbzható "ifjú káderek" egy részét, többek között Benkõ Samut és Hajós Józsefet. A fanatikus sztálinista Nagy István rektort pedig ekkor Bányai László "váltotta" fel. (Az eltávoltottak nagy része 1-2 év múlva visszakerülhetett az egyetemre.)

Nem csak a Bolyai Tudományegyetemen folyt ekkor "tisztogatás", hanem a Protestáns Teológián is. 1949-ben a legtekintélyesebb professzorokat, Tavaszy Sándort, Gönczy Lajost, id. Nagy Gézát és Imre Lajost eltávoltották ("kényszernyugdjazták").

Az 1946-ban létrehozott kolozsvári Magyar Zene- és Színmûvészeti Intézet helyett a már emltett október 26-i rendelet felállította az önálló Magyar Mûvészeti Intézetet (Institutul de art din Cluj, cu limba de predare maghiar) zenei, sznmûvészeti és képzõmûvészeti karokkal. (A zenemûvészati karon olyan elismert zenetudósok oktattak, mint Jagamas János és Lakatos István, mg a sznmûvészeti kar tanárai között találjuk ekkor Senkálszky Endrét, vagy Tessitori Nórát.) 1950-ben ismét átszervezték a mûvészképzést: õsszel - az elkövetkezõ évek gyakorlata szerint - egyesítették a magyar és román mûvészképzést és létrehozták a magyar- és román tagozatos Ion Andreescu Képzõmûvészeti, Gheorghe Dima Zenemûvészeti, és Szentgyörgyi István Színmûvészeti Intézeteket. (A három intézetben az 1950/51-es tanévben összesen 174 magyar nemzetiségû diák tanult.) A Képzõmûvészeti Intézet románostása már 1951 õszén elkezdõdött, amikor a megszûntetett iai-i képzõmûvészetirõl 100 román diákot Kolozsvárra vittek és ezzel ott 2/3-ra nõtt a román hallgatók aránya.[42

A magyar nyelvû agrármérnök képzés kérdése szintén az 1948. október 26-i rendelettel oldódott meg: ez ugyanis felálltotta az ]Agrártudományi Intézet magyar tagozatát, (Institutul agronomic din Cluj, facultatea agrotehnic cu limba de predare maghiar) ahol kezdetben 4, majd 5 éves mérnökképzés folyt.

Az ötvenes évek elején tovább folytatódtak Kolozsváron az intézményi "átszervezések": 1951. október 1-én beindult a kolozsvári Jog- és Közgazdaságtudományi Fõiskola, amely a Bolyai Tudományegyetem jog- és közgazdaságtudományi, valamint a Babe[[ordmasculine]] jogi karának összevonásával hoztak létre. Ekkor az immáron új intézmény Bástya utcai épületébõl ki kellett költöztetni a Pedagógiai Fõiskolát, amely a Bolyai Tudományegyetem megmaradt épületeibe szorult. A Jog- és Közgazdasági Fõiskola azonban nem volt hosszú életû, mivel 1953. augusztus 31-ével az önálló intézmény megszûnt. A kar azonban a Bástya utcai épületét nem "vitte magával", mert azt a Mechanikai Intézet kapta meg, a jogi kar kénytelen volt a magyar egyetem már úgy is túlzsúfolt Horea úti épületébe szorulni. (Természetesen a Babe Tudományegyetem a "váláskor" vitte magával a saját épületét.) A Fõiskola megszüntetése után négy évvel, 1957-ben a Bolyai Tudományegyetemen felszámolták a magyar közgazdászképzést.

A Magyar Autonóm Tartomány 1952-es felálltása után hamarosan kiderült, hogy ebbõl a bukaresti pártvezetés "magyar kultúrgettót" akar csinálni. Ennek volt az egyik feltûnõ jele, hogy a kolozsvári Színmûvészeti Intézet magyar tagozatát, mint önálló intézetet 1954. szeptemberi hatállyal a Magyar Autonóm Tartomány központjába Marosvásárhelyre helyezték, ami a magyar értelmiség körében nagy felháborodást váltott ki. (1954-55-ben már arról is "kósza hrek keringtek" Kolozsváron, hogy a Zenemûvészeti Intézetet is Marosvásárhelyre költöztetik - ahol sem opera, sem filharmónia nem mûködött.[43)

A magyar kisebbséget] elsõ veszteséget a mûszaki oktatás terén érte. Az elõzményekhez tartozik, hogy a román illetékesek már a "tanügyi reform" felvetették a magyar tagozat megszüntetését. A Mechanikai Intézet (Institutul de mecanic din Cluj) 1948. decemberi felállítása után a megszûnt Villamos és Gépipari Almérnöki Intézet magyar tagozatának az oktatói és hallgatói, valamint a Román Munkáspárt kolozsvári szervezete kérésére ekkor még a minisztérium lehetõvé tette, hogy "kezdetben" az elméleti jellegû tantárgyakat magyar nyelven is elõadják.[44 Az anyanyelvi oktatás további szélestésére azonban már nem került sor, mivel a minisztérium nem járult hozzá a tantestület magyar oktatókkal történõ bõvítésére, ezért az 1948/49-es tanévben a 47 tantárgyból csak 9-et adta elõ magyarul is.45 (Mindeközben a hivatalos kimutatásokban a Mechanikai Intézet is kéttagozatosként szerepelt.) Az oktatásügyi minisztériumban az ötvenes évek elején végül az az álláspont gyõzedelmeskedett, hogy az ipari vállalatok államostása után ]"fölösleges" a magyar nyelvû mechanikai oktatás. Ennek következtében az 1953-54-es tanévvel megszüntették a magyar tagozatot.

Az alsó- és középfokú oktatás helyzete

Bár még 1948 után is nõ az alsó és középfokú iskolák, vagy tagozatok száma, az országban végbemenõ politikai folyamatok következtében megváltozott az oktatás tartalma, minõsége. Az 1948-as "fordulat" után a kommunista párt vezetése az addigiakhoz képest is erõteljesebben avatkozott bele az oktatásba. Egyrészt az 1948-as "reform" után az addig a felekezeti oktatási intézményekben dolgozó, általában kiváló szakmai munkát végzõ pedagógusoknak csak egy részét vették át az államosított iskolákba és azoknak is nagy hányadát az ötvenes évek elsõ felében "leépítették". A pótlásukra a "dolgozó osztályok" soraiból sebtében kiképzett, szakmailag sokszor hiányos felkészültségû, de ideológiailag maximálisan megbízható tanítók, tanárok kerültek az iskolák falai közé. Ez az általános folyamat természetesen a magyar kisebbség oktatási intézményeit is érintette.

Az ideológiai "agymosás", vagyis a "marxista-leninista politikai nevelés és oktatás" kiterjedt az oktatásügy minden szereplõjére, a tanulókra és pedagógusokra egyaránt. 1949. április végén - szovjet minták alapján - megalaktották a pionr (úttörõ) szervezeteket a 9-14 éves tanulók számára. (Erdélyben elsõként május 15-én Marosvásárhelyen már meg is alakultak az elsõ pionrcsoportok.)[46 A pedagógusok rendszeresen részt vettek a különféle ]"ideológiai gyorstalpalókon", "marxista-leninista" tanfolyamokon. Mindezek mellett a különbözõ aktuális kampányokon, "mozgóstásokon" is részt kellett vegyenek: tavaszi szántásra, õszi betakartásra történõ mozgóstás, állatösszerásokat elvégzése stb. Az erõszakos kollektivizálás két nagy hulláma (1948-52 és 1958-62) alatt a kollektvba (termelõszövetkezetbe) történõ belépés melletti agitáció volt a fõ feladat. (A pedagógusok kiszolgáltatottságát jól mutatja az alábbi, 1957-es utastás, amelyet egy székelyföldi tantónõ kapott a tanfelügyelõségtõl: "A holnapi naptól kezdve 15 napi fizetésnélküli szabadságot kapott, hogy ez idõ alatt, hazamenve, gyõzze meg hozzátartozóit a társulásba való belépésre. Megérkezve haza, köteles jelentkezni a néptanács elnökénél, feladata befejezésével tõle igazolást kérni az eredményekrõl."47) A kollektivizálás melletti agitáción kvül az "antiklerikális kampányban" történõ részvétel sem fokozta a pedagógusok népszerûségét. Az "iskolánkvüli munka" méreteire jellemzõ, hogy egy 1950-es oktatásügyi minisztériumi rendelet szerint a tanárok heti munkaideje 48 óra, amibõl 30 órát (!) az iskolánkvüli tevékenységre kell fordtani.[48 A sokszor megalázó és népszerûtlen agitációs/propaganda-tevékenység mellett a párt ]káderpolitikája szintén megkesertette, bizonytalanná tette a magyar pedagógusok életét is. A szülõk "származásának" kutatása, a párthûség, az ideológiai elkötelezettség vizsgálata jellemezte az ötvenes éveket. A mindent elbortó gyanakvás légköre sokszor szinte lehetetlenné tette a sznvonalas oktatói/nevelõi munkát.

A magyar nyelvû elemi és középfokú oktatás szempontjából az 1948. augusztus 3-i tanügyi reform után egyaránt voltak optimizmust és borúlátást sugalló események. A magyar tannyelvû elemi iskolák száma tovább gyarapodott és 2.200 fölé nõtt a számuk. A középiskolák száma azonban jelentõsen lecsökkent: a tanügyi reformot követõ tanévben 184 helyett csak 79 magyar tannyelvû középiskola mûködött, amibõl azonban 24 tagozat volt. Ez a szám a következõ tanévben, 1949/50-ban 106-ra nõtt, de a középiskolák majd 40 százaléka tagozat volt. Ez a csökkenés fõleg az elméleti középiskolákat sújtotta, amelyeknek éppen az értelmiségi utánpótlásban volt fontos szerepük: míg 1947-ben 64, döntõ részben humán líceum/fõgimnázium mûködött, addig ez a tanügyi reform után 22-re csökkent. [lásd a 2. sz. táblázatot] Olyan tradicionális magyar iskolavárosokban szûnt meg a magyar nyelvû elméleti képzés, mint Nagyenyed, Gyulafehérvár és Máramarossziget. Jellemzõ az is, hogy az ekkor még mindig mintegy 80 százalékban magyar lakosságú Marosvásárhelyen, vagy Szatmárnémetin ugyanannyi elméleti iskolája volt a románoknak, mint a magyaroknak. (Miközben például Gyulafehérváron megszûnt a magyar nyelvû középfokú oktatás, addig Bukarestben 1949 õszén új épületet kapott a volt református elemi iskola, - 1945 után Egységes Magyar Gimnázium - és létre hozták a 12 osztályos 5. sz. Matematika-Fizika Lceumot az ott élõ magyar diaszpóra gyermekei számára.[49)

1952-ben újabb alkotmányt született, melyben a nemzetiségi oktatásról szóló fejezet szinte szó szerinti ismétlése az 1948-as alkotmány passzusainak. (Az egyetlen lényeges változás az, hogy immár a ]"nemzetiségek" helyett a "nemzeti kisebbségek" kifejezést használják.[50) Az újabb alaptörvény létrehozta a székelyek-lakta területekbõl a Magyar Autonóm Tartományt. Bár a MAT természetesen semmiféle autonómiával nem rendelkezett, de az anyanyelvi oktatás a tartományban egyelõre megnyugtató helyzetben volt. Az 1952/53-as tanévben a tartományban 250 hétosztályos elemibõl 201 (80 százalék), a 12 középiskolából pedig 9 (75 százalék) volt magyar tannyelvû.51 (A magyar kisebbség aránya ekkor mintegy 77 százalékra tehetõ.) Egy másik adat szintén azt mutatja, hogy a magyar tannyelvû oktatási intézmények aránya nagyjából megfelelt a MAT-on belül élõ magyar lakosság arányszámának. Az 1953/54-es tanévben például a 781 négy- és hétosztályos elemi iskolák közül 569 (73 százalék) volt magyar tannyelvû. Ezzel szemben a tartomány székhelyen - bár a lakosság 75 százaléka volt magyar -, 22 magyar és 13 román tannyelvû középiskola mûködött.52

A Magyar Autonóm Tartomány létrehozása mellett a ]"lenini-sztálini nemzetiségi politika" másik megtestestõje a moldvai csángó iskolák létrehozása volt. 1947 végén tefan Voitec nemzetnevelésügyi miniszter elrendelte 4 magyar tannyelvû I-IV. osztályos elemi iskola felállítását Lészped, Klézse, Külsõ-Rekecsén és Újfalu (Ferdinánd) falvakban. Januárban már 824 beiratkozott gyermeket tantott 8 tantó. Az 1951/52-es tanévben a minisztérium statisztikái szerint csak Bákó tartományban már 38 csángók-lakta településen folyt magyar nyelvû oktatás. (A Iai tartománybeli nagy csángó településen, Szabófalván és a déli csángó falvakban, mint Ploskucén, Gajcsána, Magyarfalu nem jöhettek létre magyar iskolák, bár volt igény a magyar tantóra.) A magyar tannyelvû I-IV. osztályok mellett magyar óvodákat is létestettek. (1952/53-ban már 13 faluban mûködött magyar óvoda.) A bákói pedagógiai lceumban (tanítóképzõn) az 1952/53-as tanévben megnylt a magyar tagozat, amelynek az lett volna a feladata, hogy a csángók közül kinevelje a magyar iskolák tanszemélyzetét. (Az elsõ évben 31-en jártak a magyar tagoztra.)

A moldvai magyar iskolák azonban nem bizonyultak hosszú életûeknek. Miközben az ötvenes évek elején több csángó faluban még újabb és újabb magyar osztályokat szerveztek, 1949-ben Bogdánfalván már meg is szûnt a magyar nyelvû oktatás. 195355 között az iskolafelszámolás eredményeként az alig pár éves iskolák sorra szûntek meg. (1948-58 között mintegy 120 magyar tanító oktatott több-kevesebb ideig a moldvai csángók között.)

A moldvai magyarság (csángók) történelmükben elõször magyar iskolákhoz juthattak. Az erõszakos asszimiláció miatt azonban ekkor már csak kb. 100.000 csángó beszélt magyarul, ám a magyar iskolahálózat felállításával reális esély nylt arra, hogy a nyelvvesztés folyamata idõvel megálljon. A moldvai magyar nyelvû oktatás azonban rengeteg problémával küszködött. Az iskolaépületek nem egy helyen oktatásra teljesen alkalmatlan, rossz épületekben voltak. (A falu egyetlen iskolaépülete ugyanis a román nyelvû oktatást szolgálta.) Nagyon hiányosan voltak ellátva iskolai felszereléssel, szemléltetõ eszközökkel. Mindezek mellett a tantók egy része szakmailag gyenge felkészültségû volt, vagy gyenge román tudással rendelkezett. (Pedig ez különösen fontos volt azon a vidéken, ahol az elõrehaladott nyelvváltás miatt a tanulók szókincsének egy része már román volt.) Ezen problémák mellett ráadásul a nacionalista - "csángó janicsár" - katolikus papok és a román államapparátus helyi képviselõi részérõl egyre nagyobb nyomás nehezedett a szülõkre, hogy vegyék ki a gyermekeiket a magyar iskolákból. [53

A fenti eredmények után ötvenes évek elején sokaknak úgy tûnt, Romániában a kisebbségi kérdés már nem ]"kérdés". Ezt a (hamarosan tévesnek bizonyuló) vélekedést erõstette meg az RMP elsõ titkára, Gheorghe Gheorghiu-Dej is, amikor 1953. januárjában kinyilvántotta, hogy a Román Népköztársaságban "megoldották a nemzeti kérdést".[54

]

A "nacionalista sztálinizmus" kisebbség- és oktatáspolitikája (1955-1965)

Románia azon országok közé tartozott, ahol a Szovjetunióból kiinduló desztalinizációs folyamat nem tudott gyökeret verni. A Moszkva által közép- és kelet-európai csatlósai számára biztostott nagyobb önállóságot a bukaresti vezetés arra használta ki, hogy kiéptse sajátos politikai rendszerét, mely a sztálinizmust ötvözte a hagyományos román nacionalizmussal. Mindennek elõbb-utóbb a kisebbségpolitikában is meg lett a hatása: többek között a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó oktatás lassú, fokozatos fölszámolása. Elõször természetesen a szórványvidéken, a kis létszámú elemi iskolák számolták föl, vagy vonták össze a román osztályokkal. (Nem véletlen, hogy mg a gyarapodás éveiben a központilag iránytott magyar sajtó diadalittasan számolt be a nemzetiségi iskolák gyarapodásáról, addig az ötvenes évek elejétõl szinte semmilyen iskolastatisztikát nem közöltek az újságok hasábjain.)

Dej 1953 januári kijelentése, miszerint Romániában már "megoldották a nemzetiségi kérdést" nem azt jelentette elsõsorban, hogy ezentúl nem bõvülnek tovább a nemzetiségi oktatás keretei, hanem éppen ellenkezõleg: az ötvenes évek közepétõl inkább a lehetõségek szûktésérõl volt szó. Elsõ lépésként a nemzetiségek nyelvén folyó szakoktatás felszámolására tettek ksérletet: 1955. január 30-án a lapok közzé tették az RMP Központi Vezetésének és a minisztertanácsnak a határozatát a tanonciskolák, mûszaki iskolák és mesteriskolák megszervezésérõl. A határozatban egy szó sincs a nemzeti kisebbségek nyelvén megszervezendõ mûszaki iskolákról. (Ebben az évben mindössze 6 magyar tannyelvû technikumban folyt oktatás.)

1955 õszén a magyar nyelvû felsõoktatást újabb veszteség éri: nem hirdetnek felvételit a Mezõgazdaságtudományi Intézet magyar tagozatára - akár csak egy évvel késõbb. A cél ekkor is ugyan az, mint a Mechanikai Intézet esetében : a magyar nyelvû szakképzés felszámolása. Ez természetesen széleskörû felháborodást váltott ki a magyar értelmiségiek soraiban, és csak tovább fokozta a meglévõ elégedetlenséget. (1956 nyarán - a börtönébõl egy jó évvel korábban szabadult - Jordáky Lajos úgy tudta, hogy: "A Mezõgazdasági Akadémia magyar tagozatát a leninizmusra való hivatkozással zárták be. A Központi Bizottság szerint a felsõiskolai szakoktatás természetszerûen csak az állam hivatalos nyelvén engedhetõ meg."55)

Ezekkel a negatv intézkedésekkel párhuzamosan - mintegy a román pártvezetés taktikázását mutatva - 1955. májusában nagyszabású évfordulós ünnepségekre: a Bolyai Tudományegyetem 10 éves fennállásának megünneplésére kerül sor Kolozsváron. Május 31-én az ünnepi, nylt tanácsülésre bevonul az 1949-ben és 1952-ben letartóztatott négy professzor: Balogh Edgár, Csõgör Lajos, Demeter János és Jordáky Lajos. Az ünnepségek kapcsán a tartományi magyar pártlapban, az Igazságban szalagcmen szerepel, hogy "A Bolyai Tudományegyetem - pártunk és kormányunk nemzetiségi politikájának nagyszerû mûve."56 (Fél évtized sem telik el, és kiderül, hogy a Bolyai létrehozása nem "a párt nemzetiségpolitikájának nagyszerû mûve", hanem politikai hiba volt...)

Amikor 1956 elején megkezdõdtek az elõkészületek a 11 éves oktatásra való visszatérésre, az "oktatás sznvonalának emelését" megcélzó párthatározat tervezet vitája közben az is megfogalmazódott, hogy: "általánostsák a vegyes iskolákat és osztályokat: kötelezõ módon szervezzék meg, hogy az V. osztálytól kezdve is legalább két párhuzamos osztály legyen a hétosztályos iskolákban; nyújtsanak lehetõséget ahhoz, hogy a vegyes lakosságú helységekben egységes, hétosztályos elemi iskolákat és középiskolákat létestsenek román tannyelvû tagozattal vagy osztályokkal, és a nemzeti kisebbségek nyelvén mûködõ tagozatokkal és osztályokkal."57 (Kiemelés tõlünk, V. G.) Végül az 1956. július 20-án megjelent, 1380. számú, "az általános oktatás megjavtását" célzó rendelet, amely visszaálltotta az 1951-ben megszûnt 11 éves oktatást: a három éves gimnáziumi osztály (V-VII. osztályok) után ismét négy éves középiskolákban lehetett tovább tanulni, ahol utolsó két évben (X-XI. osztályok) két irányba vált szét a képzés: reál és humán tagozatra. A rendeletbe azonban átvették a korábbi tervezetnek azt a passzusát is, amely elõrja a vegyes - román és nemzetiségi tagozatos - oktatást megszervezését: "A több nemzetiségû vidékeken és helységekben román és kisebbségi tagozatokkal, illetve osztályokkal rendelkezõ iskolákat kell létesteni." (Kiemelés tõlünk, V. G.) A kisebbségek felháborodását csillaptandó, viszont a határozat az 1948-as reform elõrásával szemben csak a második évtõl vezette be a román nyelv tantását a nemzetiségi iskolákban. Nyáron néhány erdélyi városban (pl. Szilágysomlyó, Székelykeresztúr Bánffyhunyad stb.) - tagozati szinten - visszaállították az 1948-ban megszüntett elméleti oktatást. [[Otilde]]sszel pedig Szászrégenben, Szecselevárosban (Négyfalu) és Székelyhdon - kéttagozatos - középiskolák nyithatták meg kapuikat. Engedélyezték a bákói és lészpedi magyar tannyelvû V. osztályokat beindtását is. Augusztus végén a minisztérium - hosszas tárgyalások után - ismét engedményekre kényszerült: a Bolyai Tudományegyetem esetében visszaálltották az elõzõ évi felvételi keretszámokat, és néhány megszüntetett tudományszakot.[58

A fenti ]"kedvezmények" mellett azonban az 1956-os tanévvel elkezdõdött a júniusi rendelet végrehajtása, vagyis a román és nemzetiségi tagozatos iskolák megszervezése. A magyar (valamint német, ukrán stb.) tannyelvû iskolák "romanizálása" két módon történt: a nemzetiségi és a román iskolák "összevonásával", valamint úgy, hogy ahol csak kisebbségi nyelven történõ oktatás folyt, ott román tagozatot hoztak létre. A következmények "látványosak" voltak: mg az 1955/56-os tanévben 1.022 I-IV. osztályos magyar tannyelvû elemi iskola mellett mindössze 38 tagozat mûködött, addig a következõ tanévben a az önálló magyar elemi iskolák száma lecsökkent 940-re, a tagozatok száma pedig 163-ra ugrott.) A hétosztályos iskolák esetében is megháromszorozódott (10-rõl 33-ra nõtt) a tagozatok száma, a lceumok esetében pedig - ahol már 1955-ben is a magyar iskolák majd' fele volt tagozatos, 1956 õszén már meghaladta a tagozatok száma (62) a "tiszta" magyar tannyelvû lceumok számát (43). A legdrasztikusabb változás - a hivatalos statisztika szerint - a pedagógiai lceumok (tantóképzõk) terén történt: amg az 1955/56-os tanévben még 672 tanulóval 4 önálló lceum és 10 tagozat mûködött, addig 1956 õszén megszûnt az összes önálló magyar pedagógiai lceum és csupán 5 tagozaton tantottak - mindössze 246 tanulót![59 (Az országos statisztikai évkönyvbõl kiolvasható drámai változást megerõstik a Magyar Autonóm Tartomány 1960-as statisztikai évkönyvében található adatok is.) Ilyen nagyarányú csökkenés nem fordult elõ egészen a nyolcvanas évek közepéig! Hogy pontosan mi történt, mely iskolák és tagozatok szûntek meg, illetve az addig pedagógiai profilra járó tanulókkal mi történt, nem tudjuk.

Mindezek a fejlemények csak tovább növelték a magyar értelmiség soraiban az elégedetlenségét. Ezt érzékelve - az SZKP XX. kongresszust követõen egyébként is elbizonytalanodott - bukaresti pártvezetés 1956 október elsõ napjaiban Kolozsvárra küldte Miron Constantinescu közoktatásügyi minisztert és Fazekas Jánost az RMP Központi Vezetõségének titkárát, akik több megbeszélést folytattak prominens magyar értelmiségiekkel, magyar rók egy csoportjával. A felszólaló rók a sérelmek azonnali orvoslását] követelték: magyar alminisztert az oktatásügyi minisztériumba; a mezõgazdasági fõiskola magyar tagozatának és egyáltalán, a szakmai oktatás visszaálltását; kétnyelvû feliratokat a magyar városokban; végül a legradikálisabb követelés: nemzetiségi érdekképviseleti szerv létrehozását. (Ez utóbbi követelést egyetlen ember nem támogatta: Bányai László. 60)

Az egységes fellépés hatására a pártvezetés kénytelen volt a követelések egy részét teljesteni. Ismét megjelentek a kétnyelvû feliratok Kolozsváron (hogy egy pár év múlva végleg eltûnjenek). Az oktatásügyi minisztérium keretén belül novemberben felállították a Nemzetiségi Vezérfelügyelete (élére kinevezve Bányai Lászlót, a Bolyai Tudományegyetem õsszel leváltott rektorát), ahol a magyar mellett német, szerb-horvát, szlovák, ukrán és jiddis nyelvû oktatás is kapott egy-egy fõfelügyelõt. (Ekkor még az az elképzelés is felmerült, hogy a Mechanikai Intézet 1954-ben felszámolt magyar tagozatát Marosvásárhelyen álltsák újra fel.[61) A budapesti forradalom kirobbanása elõtt, október 21-én a kolozsvári pártlapban, az Igazságban közlemény jelent meg, miszerint: ]"Az illetékes szakminisztériumok bürokratikus intézkedései miatt tavaly és tavalyelõtt a kolozsvári Mezõgazdaságtudományi Intézet magyar tagozatán megszüntették az elsõ- és másodévet. Pártunk Központi Vezetõsége felülvizsgálta a szakminisztériumok intézkedéseit és megállaptotta, hogy azok nem felelnek meg a párt nemzeti politikája szellemének... A Központi Vezetõség elhatározta a bürokratikus intézkedés azonnali megszüntetését..." Ennek következtében utólag - a tanév megkezdése után több héttel! - sebtiben felvételi vizsgákat tartottak, a másod évre pedig a Bolyai Tudományegyetemrõl rokon szakjairól "iránytottak át" diákokat. Még október 6-án, ugyancsak a kolozsvári Igazságban szerkesztõségi cikkben foglalkozott azzal, hogy a VIII. osztályokba történõ felvételik során milyen magyarellenes diszkriminációk történtek, és közölték a visszaélésért felelõs vezetõ leváltásának hrét.

Még mindig a "nagylelkûbb" kisebbségpolitika folytatásaként az 1956/1957-es tanév elején több magyar tannyelvû középiskola jeles magyar személyiségek neveit vehette föl: ekkor kapta a nevét a kolozsvári Brassai és az Ady, a szatmárnémeti Kölcsey, valamint a zilahi Ady Lceum. A Nemzetiségi Vezérfelügyelet határozata alapján 1957-tõl a kisebbségi nyelven történõ oktatáshoz elegendõ volt, ha az V. osztályban 15 tanuló, a VI. és VII. osztályokban pedig 10 tanuló jelentkezett. Újabb "engedmény" volt az is, hogy az 1957 június 26-i fõiskolai reform engedélyezte a nemzeti kisebbségeknek, hogy anyanyelvükön felvételizhessenek. (Mindezeknek a pozitív intézkedéseknek az értékét erõsen megkérdõjelezi, hogy a helyi pártszervek és a tanügyigazgatás sok esetben figyelmen kívül hagyták a fenti határozatokat.)

Az 1956-os magyarországi forradalom hatása

A magyarországi forradalmi eseményeknek a magyar értelmiség, - fõleg az egyetemi ifjúság, és a középiskolások körében széleskörû visszhangja támadt: a budapesti hrek hatására a diákok is jogokról, diákönkormányzatról kezdtek beszélni és más egyéb "felelõtlen kijelentéseket" hangoztattak. A magyar értelmiség, egyetemisták, középiskolások "mozgolódásaiból", szervezkedéseibõl Gheorghiu-Dej azt a következtetést vonhatta le, hogy az erdélyi magyar értelmiséget - különösen a diákságot - a magyarországi "ellenforradalom", valamint a "burzsoá nacionalizmus" - úgymond - "megfertõzte". (A budapesti pártvezetés is úgy értékelte utólag az eseményeket, hogy "a magyarországi ellenforradalmi eszmék jó talajra találtak az erdélyi magyarok egy részénél."62) Az elsõ titkár a Magyar Autonóm Tartomány 1956. decemberi pártkonferenciáján tartott expozéjában már a romániai magyarság egészét a szocialista Románia iránti illojalitással vádolta.63 (1959-ben a bukaresti magyar nagykövet is úgy értesült a román pártvezetéstõl, hogy az önálló magyar tannyelvû elemi és középiskolák megszüntetése "az Erdélyben fellépett szeparatista törekvések ellensúlyozását és felszámolását szolgálják."64)

A "burzsoá nacionalizmussal", az "ellenforradalmi összeesküvéssel" való leszámolásnak két módja volt: egyfelõl a széleskörû rendõrségi fellépések "foganatostása", másfelõl pedig az önálló nemzetiségi iskolák felszámolásának folytatása, az anyanyelvi oktatás további korlátozása.

A letartóztatások sorozata - amely a magyar pedagógustársadalom és a diákság egy részét is érintette - két nagyobb hullámban folyt le. Az elsõ letartóztatások még 1956 október 24-én éjszaka történtek. Ekkor tartóztatták le a Ion Andreescu Képzõmûvészeti Intézet (Fõiskola) két diákját, (Balázs Imrét és Tirnován Arisztidet), akik aznap a Képzõmûvészeti Intézetben tartott diákgyûlés szervezõi voltak. Balázs az ott felolvasott 5 pontos követelésében többek között egyetemi autonómiát követelt, valamint azt, hogy a diákszövetségek ne csak a kelet-európai, hanem a nyugati diákszövetségekkel is fölvehessék a kapcsolatot, és tegyék fakultatvvá a "melléktantárgyakat": a marxizmust, az orosz nyelvet és a pedagógiát.[65 Hasonló követeléseket fogalmazott meg Várhegyi István, a Bolyai hallgatója is a bölcsészkari diákszövetség általa kidolgozott programtervezetében. (Minderrõl Fazekas Jánosnak és Leonte Rutunak egy december 5-i jelentésükben az volt a véleményük, hogy: ]"A tervezet nem ismeri el az egyesület alárendelõdését a diákegyesület felsõbb szerveinek, a platformja lényegében nem ismeri el az RMP KB szerepét ezeknek az egyesületeknek az iránytásában." 66(A kiemelés tõlünk, V. G.) Balázs Imrééket december 13-án a kolozsvári katonai törvényszék "nyilvános láztásért" 7 év börtönre télte és hasonló sors várt Várhegyi Istvánra, Koczka Györgyra, Kelemen Kálmánra és Nagy Benedekre, a bölcsészkari diákszövetség vezetõségének tagjaira is, akiket 1957. áprilisában téltek el.

1957 tavaszán tartóztatták le (ismét) Jordáky Lajost, és Bereczki Andrást, (az utóbbit a Dobai-perben télték el), valamint Dávid Gyulát, a Bolyai egyetem tanársegédét, akit két hallgatóval (Páskándi Gézával és Bartis Ferenccel) együtt téltek el. (Dávidnak az volt a "bûne", a - magyar tanszék határozata alapján - megszervezte a Házsongárdi temetõben nyugvõ magyar irodalmi nagyságok srjainak gondozását, majd november 1-én a hallgatóival kimentek a srokat megkoszorúzni.)

1958 második felétõl ismét tömegessé váltak a letartóztatások. Az eddigi ismereteink szerint ez a második hullám érintette leginkább a magyar pedagógustársadalmat, valamint a középiskolai diákságot, és az egyetemi-fõiskolai hallgatóságot.[67 (Egyébként is ekkor tetõzött Romániában a letartóztatási hullám, - ami részben összefüggött a Duna-delta kényszermunkatáborainak megnövekedett ]"munkaerõszükségletével".) Az 56-os "események" után jó két évvel tartóztatták le a kolozsvári magyar egyetem újabb két oktatóját (Lakó Elemért és Varró Jánost) és három diákját (Vastag Lajost, Páll Lajost és Péterffy Irént), akiket csak 1959 februárjában téltek el. (Gagyi-Balla István szerint 1957-58 során mintegy 28-30 kolozsvári egyetemi hallgatót téltek el, amibõl 11 volt bolyais.) A megtorlások nem kerülték el a Protestáns Teológiai Intézetet sem. Börtönbe került az unitárius, evangélikus, és református teológusok nagy része.[68 A különbözõ ]"kitalált", vagy valóban létezett szervezkedésben (lásd: EMISZ, Szoboszlay-, Dobai-perek stb.) történt résztvétel miatt több száz diák, tanár került börtönbe. (Csak az ún. EMISZ - Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség - szervezkedése kapcsán több tucat brassói és háromszéki középiskolás diák került bróság elé.

Meg kell jegyeznünk, hogy nem feltétlenül ténylegesen elkövetett "bûnök" (vagyis szervezkedésben való résztvétel) miatt kerülhetett valaki börtönbe, vagy valamelyik Duna-menti kényszermunka táborba. Sokszor - abból a célból, hogy az adott iskolai közösséget és a helyi magyar lakosságot megfélemltsék - a hatóságok, mondvacsinált ürüggyel vitték el az ismert, tekintélynek örvendõ magyar pedagógusokat. Ilyen eset volt a cskszeredaiaké is. 1959 áprilisában a cskszeredai 1. sz. líceum 6 tanárát és 5 diákját tartóztatták le és ítélték el 3-15 évre "fölforgatás" vádjával. A valódi ok: a líceum "túl jó" tanulmányi eredményeket tudott felmutatni, emiatt egyes pártfunkcionáriusok szinte "elit-intézménynek" tekintették, amely ráadásul "túlságosan magyar szellemiségû". A bírósági ügynek a lceumra nézve az lett a következménye, hogy létesítettek egy román tagozatot, az oktatás színvonala és ezzel az intézmény presztízse pedig a hetvenes évek közepéig lehanyatlott.[69

A magyar pedagógusok elleni retorziók, megfélemltések még a hatvanas évek elején is folytak. Egy korabeli nagyváradi beszámoló szerint: ]"A városban szóbeszéd tárgyát képezi, hogy Nagyváradon a legveszélyesebb funkció a magyar irodalom tanári funkció... Az utóbbi években több tanárral szemben volt eljárás. Minden tanévben 3-4 olyan eset van, amikor fiatal magyar diákokkal szemben eljárás indul nacionalista szervezkedés cmén."70)

A "tagozatostás" folytatása az elemi- és középiskolák esetében

Ezek után érthetõ, hogy a félelem, rettegés légkörében anélkül folyhatott tovább a magyar iskolák "romanizálása", ("tagozatostása"), hogy valami nyilvános tiltakozásra sor került volna. (Illegális akciókra azonban sor került. 1959-ben Szászrégenben éppen a helyi magyar és román iskolák "egyestése" - és a Bolyai egyetem felszámolása miatt! - kezdõdött el egy illegális alárásgyûjtési akció, ami aztán 1960 júniusában a szervezõk letartóztatásával végzõdött.[71)

A ]"nemzetiségi elszigetelõdés elleni harc" jegyében folyó iskolaösszevonásokat 1959 õszén a Magyar Autonóm Tartomány Tartomány néptanácsa tanügyi osztályának vezetõje az alábbiakkal indokolta: "A tartományi pártbizottság és a tartományi néptanács végrehajtó bizottsága már évekkel ezelõtt tanulmányozta azokat a lehetõségeket, amelyek megkönnytik tartományunk román, magyar, német és más ajkú iskolásainak további közeledését, barátságuk elmélytését. Ennek érdekében támogatták azt az alulról jövõ kezdeményezést, hogy egyestsék azokat a külön intézményként mûködõ román és magyar tannyelvû iskolákat, amelyek ugyanazon épületben vannak. Még 1956-ban megkezdõdött az ilyen iskolák egyestése..."72 (A kiemelés tõlünk, V. G.) Az "iskolaegyestések" valódi okát egy 1959-es bukaresti magyar követségi jelentés világtja meg. A magyar nagykövet információi szerint ugyanis Athanase Joja oktatásügyi miniszter egy bizalmas beszélgetés során kijelentette: "Az eddigi iskolapolitikájuk a nemzetiségekkel kapcsolatban hibás volt... Tévedés volt eddig a külön magyar anyanyelvû iskolák megengedése. Az egyetemek egyestésén túl most gondolkodnak a középiskolai kérdések megoldásáról is. Vannak olyan elgondolások, hogy a magyar nyelvû középiskolákban egyes tantárgyakat román nyelven adjanak elõ. Ez átmeneti megoldás lenne az elsõ évekre, hogy a román nyelvet teljesen elsajátítsák a magyar fiatalok, késõbb pedig teljesen román nyelven tanthassanak."[73 (A kiemelés tõlünk, V. G.)

A ]román tagozatok létestése inkább a tömb-magyar vidéken fordult elõ. Csakhogy ha helyben nem élt elég román iskoláskorú gyermek, akkor távoli vidékekrõl kellett tanulókat hozni a román tagozatra. (Ez a módszer korábban is ismert volt: például a tiszta magyar lakosságú Székelyudvarhelyen a magyar líceum keretében még 1948-ban létrehozott román tagozaton 1954-ben érettségizett 18 tanulót a Regátból, vagy erdélyi román-lakta vidékeirõl "toborozták".[74) Ha ez a módszer valamiért nem volt alkalmazható, akkor valamilyen úton-módon a magyar gyermekeket kellett a román tagozatba ]kényszerteni. Emiatt a hatóságok hol enyhébb, hol durvább módszerekkel igyekeztek a magyar szülõket meggyõzni, arról, hogy gyermekeiket a román tagozatra irassák be.(Arra is volt példa, hogy a Maros-Magyar Autonóm Tartományban a hatvanas évek elején "egyszerûen hamistották a [magyar] szülõk neveit olyan kérvény alá, amelyben a román nyelvû oktatás bevezetését kérték."75)

Milyen következményekkel járt a magyar (és természetesen a többi nemzeti kisebbség) iskoláinak románostása? Erre a kérdésre egészen pontos válasz egyelõre nem adható, mivel 1959 után a statisztikai évkönyvekben semmiféle számadatot sem közöltek az iskolák tannyelvének nemzetiségi megoszlásáról, ezért a hatvanas évek elejérõl csak elszórt adatokkal rendelkezünk.

Az I-IV. osztályos elemi iskolák esetében a magyar tagozatok számának 1955 és 1956 közötti ugrásszerû növekedése után némi csökkenés következett el: amg az 1956/57-es tanévben 163 tagozat mûködött, 1958/59-ben már "csak" 124. A hétéves iskolák esetében azonban tovább nõtt a tagozatok száma: az elõbbi esetében 1956-hoz képest az 1958/59-es tanévre megduplázódott (33-ról 77-re nõtt), de a magyar tannyelvû iskolák számának még mindig alig 16 %-át tették ki. A lceumok esetében az 1958/59-es tanévben 49 önálló iskola és 43 tagozat mûködött A pedagógiai lceumok esetében annyi apró javulás következett el, hogy - feltehetõen a széleskörû felháborodás hatására - a Magyar Autonóm Tartományban újból önállóstották az 1956/57-es tanévben "tagozatostott" sepsiszentgyörgyi tantóképzõt, de ezzel párhuzamosan az 1958/59-es tanévben 5-rõl 4-re csökkent a tagozatok száma.[76 (A szórványos adatok ]a magyar óvodák "tagozatostását" is mutatják: gy például amg 1955/56-ban 39.669 magyar gyermek járt önálló magyar óvodába, addig 1964/65-ben már csak 27.101.)

Némely adatok szerint a Székelyföldön (a Magyar Autonóm Tartomány területén) az anyanyelvi oktatás eleinte még viszonylag megnyugtató helyzetben volt. Például az 1957/58-as tanévben a 753 elemi és középiskolából 583 (74 százalék) volt magyar tannyelvû[77. Részletesebb statisztikával azonban itt sem rendelkezünk, mivel az ötvenes évek végén ]már Magyar Autonóm Tartomány statisztikai évkönyvében sem közöltek adatokat a magyar oktatásra vonatkozóan,[78 gy számszerûen nem tudjuk, hogy a magyar nyelvû oktatás helyzete hogyan alakult a hatvanas évek elsõ felében.

Az országos trend azonban ismert: ]egyre több a magyar-román tagozatos és egyre kevesebb az önálló magyar tannnyelvû elemi- és középiskolák száma. Az 1960-as évek elején például már sem Hunyad, sem Bihar tartományban nem volt egyetlen egy önálló magyar középiskola sem. A Bihar megyei Tenkén még a magyar lceumi tagozatot is megszüntették, és a magyarul továbbtanulni szándékozó diák kénytelen volt Nagyváradra, vagy Nagyszalontára ingázni.[79 (1964-ben nyugaton már az az - egyébként téves - hr terjedt el, hogy a mintegy kétezer magyar iskola összevonása után 1962 végére már egyetlen önálló magyar iskola sem maradt Romániában...80)

Az önálló magyar iskola ]"lefokozása" tagozattá, még nem jelentette automatikusan, hogy a magyar nyelvû oktatás is megszûnik. Ez egy hosszabb folyamat volt, és természetesen elõször a vegyes népességû területeken jelentkezett. (Például 1959-ben egyesült a kolozsvári Ady és incai lceum, de a két tagozat még majd harminc évig fenn állt.) A magyar és román iskolák összevonása után elõbb-utóbb román igazgatót neveztek ki az intézmény élére (vagy esetleg csak az igazgatóhelyettes lett román), majd az iskolai adminisztrációt is elrománostották. A tanári értekezleteket kizárólag román nyelven tartották, a magyar tablók lekerültek a falakról és a magyar jellegû dekoráció is elõbb-utóbb "eltûnt". A tagozatostás után pedig már olykor néhány éve múlva, máskor esetleg csak a nyolcvanas években, felszámolták a magyar tagozatot is. Ezek után még az a Takács Lajos is, aki kezdetben lelkesen támogatta az egységes iskolák létrehozását (és a Babe, valamint a Bolyai egyetemek egyestését!), kénytelen volt 1963-ban önkritikusan megállaptani: "az egységes iskolák a gyakorlatban a magyar nyelvû oktatás elsorvadásához vezetnek."81

A felsõfokú oktatás "romanizálása"

1956 után néhány évvel az "intézményösszevonásnak" az elemi és középfokú iskolák esetében alkalmazott politikáját a felsõfokú oktatásban is alkalmazni kezdték: 1959-ben a Mezõgazdaságtudományi Fõiskola (Agronómiai Intézet) magyar tagozata és a Bolyai Tudományegyetem következtek. (A Mezõgazdasági Fõiskola magyar hallgatóinak a száma az 1950/51-es csúcsév után - amikor is 349 hallgató tanult a magyar tagozaton - folyamatosan csökkent egészen 1959-ig.[82) A fõiskola ]"átszervezése" a Bolyai Tudományegyetemétõl is drasztikusabb volt: õsszel egycsapásra megszüntették a magyar nyelvû elõadásokat és még azoknál a "keresztféléves" tantárgyaknál sem tettek kivételt, amelyeket még az 1958/59-es tanév második félévében kezdtek el tanulni a hallgatók.[83 ]A Mezõgazdaságtudományi Fõiskolán tehát az anyanyelvi oktatás 1959 õszén teljesen megszûnt. (A magyar nyelvû agrármérnökképzés felszámolásának pontos körülményei egyelõre nem ismeretesek. Annyi tudható Demeter János egy töredékes kéziratából, hogy az 1959. április 22-i bukaresti értekezleten, ahol a Bolyai sorsa is eldõlt, a fölszólaló Balogh Edgár és Nagy István határozottan ellenezték a magyar tagozat fölszámolását.)

A Bolyai Tudományegyetem felszámolása egyik közvetlen elõzményének[84 egy 1958. októberi ]"botrányos" ifjúsági nagygyûlés tekinthetõ, amelyen a Kolozsvár tartományi pártbizottság és a diákszövetség központi bizottságának jelenlévõ képviselõi a magyar hallgatóság magatartását "rendszer- és államellenes megnyilvánulásnak" tekintették. Ezt követõen 1959. február 15-én a bukaresti Elõrében Sztranyiczki Gábor, a Bolyai Tudományegyetem diákszövetségi tanácsának tagja arra figyelmeztette az olvasókat, hogy: "... a Bolyai egyetem különösképpen ki van téve a burzsoá nacionalista ideológia megtévesztõen burkolt vagy egyenesen szemérmetlenül nyílt támadásának." Négy nap múlva, február 19-én nylt meg a Diákegyesületek Szövetségének 2. országos konferenciája, amelyen feltûnõ módon jelen volt az RMP Központi Vezetõsége és a kormány több tagja is, Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel az élen. A párt elsõ titkára és Ion Iliescu, a Diákegyesületek Szövetsége Országos Tanácsának elnöke beszédeikben szintén az egyetemi és fõiskolai hallgatóság soraiban föllelhetõ nacionalizmusra figyelmeztettek. Dej fölhvta a figyelmet arra, hogy: "...az iskola hatékony eszköze az összes nemzetiséghez tartozó fiatalok közeledésének, a nemzeti elszigetelõdési törekvések, valamint a kizsákmányoló osztályok által szított nemzeti gyûlölködés maradványai felszámolásának... Az oktatásügyben a nemzetek egyesítésére kell törekednünk, hogy az iskola elõkészítse azt, ami az életben megvalósul... Arra kell törekedni, hogy minden nemzetiség gyermekei egységes iskolában, együtt tanuljanak." A továbbiakban Dej a külön nemzetiségi iskolákat a nacionalista tanügyi politika rovására írta és állást foglalt a "kulturális szétválasztás" ellen. "Eszmei-ideológiai iránymutatását" követõen a további fölszólalóknak az volt a feladata, hogy hozzászólásukkal mintegy megtámogassák a fõtitkár által elmondottakat. Kacsó Magda bolyais hallgató már egyenesen azt kérte a pártvezetéstõl, hogy tegyék lehetõvé: a különbözõ szakos magyar és román diákok "együtt tanulhassanak". (A felszólaló Takács Lajosnak, a Bolyai rektorának is az volt a véleménye, hogy: "Az anyanyelvi oktatás nem lehet öncél".)

Az események ezt követõen felgyorsultak. 1959. február 26 és március 5. között Kolozsváron gyûlések sorozatán "gyõzködték" a tanszemélyzetet és a diákságot az egyestés helyességérõl. Az elnökségben jelen volt Bukarestbõl N. Ceauescu (akkor a pártnómenklatúra szerint a hierarchia második embere), A. Joja, és I. Iliescu, a helyiek részérõl pedig - többek között Vaida tartományi elsõ titkár, valamint a két egyetem rektora, Takács és Daicovici. A gyûlések légkörét jól jellemzi, hogy február 26-án a felszólaló Balogh Edgárt, Nagy Istvánt, majd két nap múlva Szabédi Lászlót Ceauescu többszáz ember elõtt megalázta. (Balogh Edgárt félbeszaktva a leendõ fõtitkár kijelentette: "nem is lehet beszélni külön magyar és külön román kultúráról, hanem csak a szocialista, a szocializmust építõ nép kultúrájáról."85 Szabédi fölszólalására reagálva pedig az volt a véleménye, hogy: "A Groza-kormány tévedett! Hiba volt a Bolyai egyetem létestése!") Hogy magát mentse az esetleges komolyabb retorzióktól, mindhárom professzor kénytelen volt "önkritikát" gyakorolni...

Március közepétõl - az "izoláció elleni harc" jegyében - megtörtént a két párt- és IMSZ-alapszervezet, valamint a szakszervezetek összevonása, a kollégiumok egyesítése. A Kolozsváron felállt ad-hoc bizottság tárgyalásain azonban nem tudtak megegyezni az új egyetem kereteirõl. A magyar fél számára ekkor derült ki, hogy az addigi elképzeléseikkel - vagyis hogy kéttagozatos egyetem állna föl - ellentétben a román fél terve szerint a szakoktatás csak román nyelven folyna, de annyi "engedményt" adnának, hogy minden szakon, néhány olyan általános, bevezetõ, összefoglaló tárgynál, ahol a hallgatóság megismerkedhet az adott szakág alapelemeivel, és terminológiájával, megmaradna a magyar nyelv. Mivel a hosszas viták után kiderült, hogy egyik elképzelést sem lehet maradéktalanul keresztül vinni, illetve elfogadtatni a másik féllel, az április 22-i bukaresti ülésen elhatározták, hogy felálltanak egy bizottságot, amely karonként kidolgozza a magyarul is elõadható tárgyak jegyzékét. Ugyanekkor döntöttek az egyetem elnevezésérõl is: Gh. Gheorghiu-Dej javaslatára fölvették a "Babe-Bolyai Tudományegyetem"nevet.[86

A két egyetem ]"egyestését" - pontosabban: a Bolyai Tudományegyetem felszámolását - az erdélyi magyar társadalom nagy része elkeseredéssel, felháborodással fogadta. Természetesen ekkor már semmi lehetõség sem nyílt a szervezett módon történõ tiltakozásra. Maradt a magányos, tragikus kimenetelû protestálás: az öngyilkosság. Az érzékeny lelkivilágú költõ és egyetemi tanár Szabédi László öngyilkosságába minden bizonnyal bele játszott a február nylt sznen történõ megalázása mellett a Securitate zaklatása is.[87 Májusban Csendes Zoltán, a Bolyai egyik utolsó prorektora, a statisztika professzora vetett véget az életének. (Korábban Molnár Miklósnak, a politikai gazdaságtan professzorának, és Nagy Lajosnak a Bolyai másik volt prorektorának az öngyilkosságát is az egyetemek egyesítésével hozták összefüggésbe, ám mindazok, akik közelebbrõl ismerték a fenti személyeket, állítják, hogy tragikus haláluknak semmi köze sem volt a Bolyai fölszámolásához....)

Milyen következményekkel járt hát a ]"közös" egyetem létrehozása, hogyan szabályozták a magyar nyelv használatát az új intézményben? A Babe-Bolyai mûködését egy egyszerû határozat, referátum (tehát nem törvény, vagy rendelet!) szabályozta. Például a történelem-filozófia karon Románia történelmének valamennyi kurzusát csak román nyelven, mg az egyetemes történelmet magyar nyelven adják elõ. A matematika és fizika tagozaton 30 diszciplnából 9-et, a fizika-kémia tagozaton 26-ból 9-et adnak elõ magyar nyelven. A jogtudományi karon - az ún. marxista tárgyak kivételével - kizárólag román nyelven folyt az oktatás. (A késõbb felálltott közgazdaságtudományi karon szintén csak román nyelven lehetett tanulni.) Összességében azokon karokon és tagozatokon, ahol volt egyáltalán magyarul is elõadandó diszciplína, az elõadott tárgyak egynegyedét adták elõ magyarul is (180-ból csak 43-at.)[88] Az elkövetkezõ években, évtizedekben a magyarul leadott diszciplínák száma egyre csökkent - akárcsak a késõbbiekben a felvett magyar hallgatók száma és aránya. [Lásd a 4. sz. táblázatot.]

1959 után magyar nyelven Kolozsváron kívül kizárólag Marosvásárhelyen folyt oktatás, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben, valamint a Szentgyörgyi István Színmûvészeti Fõiskolán és az 1960 õszén létrehozott magyar és román tagozatos Pedagógiai Fõiskolán.89 (Ez utóbbiban évente mintegy 150-150 magyar és román hallgató végzett egészen a hetvenes évekig és a magyar nyelvû oktatás sznvonalát az is biztostotta, hogy a magyar tagozat oktatóinak jó része a Babe-Bolyai Tudományegyetemrõl járt át Marosvásárhelyre oktatni.)

Egy korabeli beszámolószerint a Bolyai Tudományegyetem beolvasztása után "mindenki tudni vélte", hogy a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem "napjai is meg vannak számlálva."90 Az intézet elrománostásának megkezdéséhez azonban az is szükséges volt, hogy a Magyar Autonóm Tartomány párt és állami apparátusának a vezetését "lecseréljék". 1960-tól - a most már: Maros-Magyar - Autonóm Tartomány új, immáron román vezetõsége az orvosi egyetem szolgalelkû vezetõjével, Andrásofszky Tibor rektorral 1962-ben "behozták" az orvosi egyetemre a román hallgatókat. (Dr. Brassai Zoltán szerint az intézmény "romanizálása" Nicolae Ceauescu közvetlen utastására történt.) Nem román tagozatot hoztak létre, hanem az intézmény oktatása vált kétnyelvûvé. Az addig kizárólag magyar oktatási nyelvû intézmény elrománosítása két módon történt: egyrészt ezen túl az ún. elméleti tantárgyakat román nyelven kellett oktatni, minek következtében az oktatás kb. 70 százaléka román nyelven folyt. (gy történhetett meg, hogy a magyar professzorok a magyar hallgatóiknak is román nyelven voltak kénytelenek az elõadásokat tartani.) Ezen kívül évrõl-évre egyre több román hallgató, illetve oktató került az addig magyar jellegû intézménybe. [Lásd a 6. és 7. táblázatot.] Mivel 1962 után az új oktatók kinevezésénél másodlagos szemponttá vált a szakmai/tudományos felkészültség, és az elsõdleges szempont a (román) etnikai eredet volt, a hetvenes-nyolvanas évekre fokozatosan csökkent az oktatás színvonala.

A Gheorghiu-Dej-korszak kisebbség-

és oktatáspolitikájának következményei

Az ötvenes évektõl fokozatosan egyre nacionalistább kisebbségpolitikát folytató román pártvezetés távlati céljai világosan kikövetkeztethetõek a gyér statisztikai adatokból is: a magyar nyelvû felsõfokú oktatás fokozatos felszámolásával, és - az egyetemi, valamint fõiskolai tanulmányokhoz felkészítõ - magyar tannyelvû elméleti líceumok számának csökkentésével akadályozzák az értelmiségi utánpótlást, csökkentsék a magyar diplomások számát. (A magyar értelmiségi utánpótlás korlátozása azonban szelektív volt: már a hatvanas évek közepén is megfigyelhetõ, hogy a mûszaki és természettudományi karokon jobb a magyarság aránya - 9,5 százalék -, míg a humán tagozatokon csak 4,5 százalék, a jogi és filozófiai karokon pedig még ennél is alacsonyabb volt.[91) Az 1966-os népszámlálás adatai szerint a magyar kisebbség 12 évnél idõsebb része az országos arányszámánál ] (8,8 százalék) nagyobb mértékben végezte el az általános iskolát (11,6 százalék), és nagyjából az országos arányával megegyezõen (8,9 százalék) részesedett az egyetemi tanuláshoz szükséges elméleti lceumot végzettek közül. Ezzel szemben áll az a tény, hogy a magyar kisebbség 12 évnél idõsebb része az országos számarányánál kisebb arányban szerepel az egyetemet és fõiskolát végzettek között. (6,2 százalék). Ezenkvül minden ezer, 12. életévét betöltött román állampolgárra 22 diplomás jutott, a magyar nemzetiségû román állampolgárokra viszont csak 15.[92 Az is figyelemre méltó, hogy ]a magyar diplomásoknak aránytalanul nagy hányada található falun. Minden ezer, 12 évnél idõsebb, városi románra kereken 50 diplomás jutott, mg ugyanez az arány a magyarok esetében fele ennyi volt. A 12 évnél idõsebb falusi románok esetében ezer fõre csak 40, mg a magyarok esetében 53 diplomás jutott!

Mit bizonytanak ezek az adatok? 1) Az ötvenes-hatvanas évek nacionalista kisebbség- és oktatáspolitikájának következtében egyre kevesebb magyar tanuló juthatott be valamelyik felsõoktatási intézménybe. (Itt nem spontán folyamatokról van szó! Nem a magyar kisebbség "idegenkedik" a továbbtanulástól, hanem a különbözõ burkolt, vagy nylt diszkrimináció következtében nem képes számarányának megfelelõen képviseltetnie magát az egyetemi hallgatók között.) 2) A magyar diplomások viszonylag nagy arányszáma a falusi lakosság között, megint nem a "véletlen" eredménye, hanem a nacionalista "munkaerõ-politika" következménye. Mindezek az itt bemutatott jelenségek a hetvenes-nyolcvanas években csak fölerõsödnek.

III. rész: 1965-1989

géretek és reménységek (1965-1971)

Nicolae Ceau[[ordmasculine]]escu fõtitkárrá választása (1965 március) után hamarosan politikai olvadás kezdõdött Romániában. Az ideológiai lazulás, a Gheorghiu Dej nevéhez fûzõdõ ortodox sztalinizmushoz képest liberálisnak ható új kultúrpolitika, a nemzeti szinezetû, különutas román külpolitika, nagy reménységgel töltötte el a többségi román értelmiséget. Az általános életszínvonal- és közérzetjavulás okozta optimizmus természetesen - az elmúlt tíz év történései által frusztrált - magyar értelmiségre is kihatott. Ekkor sokan abban reménykedtek, hogy az új román pártvezetése szakít elõdje nacionalista magyarságpolitikájával és számos sérelem mellett az anyanyelvi oktatás kérdésében is várható valamilyen pozitív elmozdulás.

Hamarosan kiderült azonban, hogy egyelõre nem lehet számítani komoly változásokra. A változatlanságot már Ceau[[ordmasculine]]escunak a IX. pártkongresszuson tartott expozéja is elõrejelezte, mivel az újonnan megválasztott fõtitkár a nemzetiségi kérdés marxista-leninista szellemben történt megoldásáról, mint befejezett folyamatról beszélt.[93 (1968 nyaráig hivatalos beszédekben a nemzetiségi/kisebbségi kérdés - ha egyáltalán szóba kerül - csak a megoldottság vonatkozásában említtetik. Abból következõen pedig, hogy a kérdést megoldottnak nyílvánították, értelemszerûen adódott, hogy a továbbiakban semmiféle tennivaló sincs a nemzetiségek frontján.) Persze azzal a leendõ Conductor is tisztában volt, hogy a magyarkérdés még távolról sem tekinthetõ megoldottnak, elõbb-utóbb szükség lesz valamilyen engedményekre. Valódi változás helyett azonban egyelõre csupán pótcselekvésre futotta: Ceau[[ordmasculine]]escu létrehozta az RKP KB titkársága mellett mûködõ, ]a nemzetiségek problémájával foglalkozó bizottságot, mely többek között a kisebbségi oktatásügy kérdésével is foglalkozott. (A bizottságnak többek között Takács Lajos, Sütõ András és Domokos Géza is tagjai voltak.)

Az elsõ évek tulajdonképpen a dej-i magyarság- és oktatáspolitikával való kontinuitás jegyében teltek. Pars pro toto: álljon itt most két eset. A Babe[[ordmasculine]]-Bolyai egyetem magyar nyelv- és irodalom szakára az 1965/66-os tanévre 20 helyet hagytak jóvá, ám a felvételizõktõl az egyetem vezetõsége olyan szigorral követelte meg a román nyelv és irodalom ismeretét, hogy a 40 jelentkezõbõl mindössze 14-et vettek fel. Az eset akkora felháborodás váltott ki a magyar értelmiség köreiben, hogy a fölsõbb pártfórumok is kénytelenek voltak elítélni az egyetem vezetõségének módszerét, majd a még üres 6 helyet a marosvásárhelyi Pedagógiai Fõiskola elsõ éves hallgatói közül töltették be.[94

A magyar tannyelvû 11. sz. líceum (a volt katolikus fõgimnázium) esete ugyancsak széleskörû felháborodást keltett. A líceum épületeinek egy részét ugyanis 1965-ben a román pedagógiai líceum magának követelte, majd amikor Székely Ferenc, a magyar líceum éltanára megpróbált a követeléseknek ellenállni, 1967-ben fegyelmivel másik iskolába helyezték át. A magyar líceum épületeinek jelentõs részét elveszítette, és kezdetét vette az intézmény elsorvadása.95

1966. július 4.-én újabb, ]a középfokú szakoktatást szabályozó törvény jelent meg. Amint az már az ötvenes évek közepén is történt, a jogszabály kidolgozói ezúttal is elfelejtkeztek a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó szakoktatásról. (A törvényjavaslat tárgyalása során a Nagy Nemzetgyûlés tanügyi bizottságában föl sem merült annak az igénye, hogy a nemzetiségek nyelvén is létre kellene hozni ilyen új iskolatípusokat.) Ráadásul nem csak hogy nem alakult meg egy magyar tannyelvû szaklíceum sem, de Kolozsvárott még az újonnan megalakított 5 új szaklíceum iskolaépület-igényeit is részben a magyar tannyelvû iskolák rovására elégítették ki.

A júliusi törvény megjelenése ismételten fölháborodást váltott ki a magyar értelmiségi elit köreiben. (Többek között Balogh Edgár, a Babe[[ordmasculine]]-Bolyai egyetem tanára - 1948-50 közt a Bolyai rektora - memorandumot szerkesztett ebben az ügyben a bukaresti pártvezetõség számára, melyben a magyar tannyelvû szaklíceumok jogossága mellett érvelt.) A tiltakozásoknak azonban nem lett (nem lehetett) foganatja, ami nem lephet meg minket, ha tudjuk: még a nemzetiségi bizottság is csak a VIII. osztályig tartotta indokoltnak a nemzetiségi nyelven történõ oktatást![96

A fenti körülmények közt szinte természetesnek tartható, hogy 1965 után is ]tovább csökkent az anyanyelvû elemi és középfokú oktatásban résztvevõ magyar diákok száma. Ez részben a magyar nyelven oktató intézmények számának csökkenésébõl adódott (1950-hez képest 1969-ig majd' 1000-rel csökkent a magyar iskolai egységek száma!), részben pedig abból, hogy a szülõk közül - a helyi párt- és állami szervek által kifejtett különféle pressziók, meggyõzések hatására - egyre többen adták gyermekeiket román tannyelvû iskolákba, osztályokba. Például az 1966/67-es tanév elején - a bukaresti magyar nagykövetség információi szerint - Aradon a 8 magyar nyelven is oktató általános iskola egyikébe sem irattak be annyi magyar tanulót a magyar tagozatra, hogy önálló osztályt lehessen indítani. (Mivel egy belsõ miniszteri utasítás szerint legalább 20 gyermek kell egy nemzetiségi tagozat indításához, a kérdést úgy oldották meg, hogy csak egy iskola indított magyar tagozatot.[97)

Mindent egybevetve meg kell állapítsuk, hogy Ceau[[ordmasculine]]escu hatalomra kerülését követõ három évben a magyar oktatásügy terén egy-két dekoratív gesztust leszámítva] valódi változás nem tapasztalható.

Az átmeneti engedmények évei (1968-1971)

Ahhoz, hogy a magyar kisebbség anyanyelvi oktatásával kapcsolatban valamilyen számottevõ pozitív változás következzen el, - akár csak az ötvenes évek közepén - ismét csak a külsõ, nemzetközi körülményeknek kellett megváltozniuk. Egyfelõl az 1968-as reformtavasz keltette általános fellazulás következtében a magyar értelmiség elégedetlensége egyre hangosabbá, nyíltabbá vált. Másfelõl pedig mivel Ceau[[ordmasculine]]escuban a külsõ fenyegetettség érzetét keltették a Csehszlovákiában végbemenõ események, majd a Varsói Szerzõdés tagállamainak katonai intervenciója, úgy látta: ahhoz, hogy országának belsõ stabilitását, ezzel hatalmát azáltal is megszilárdítsa, az is kell, hogy a legszámosabb nemzeti kisebbség elégedetlenségét (akár idõleges engedmények árán is) lecsillapítsa, vagyis nemzeti sérelmei legalább egy részét orvosolja.

1968. június 27.-én széleskörû tanácskozás zajlott le Bukarestben a román pártvezetés néhány tagja (többek között Nicolae Ceau[[ordmasculine]]escu, Paul Nicolescu-Mizil, Gheorghe Maurer, Fazekas János) és mintegy 180 meghívott magyar értelmiségi résztvételével. A tanácskozáson számos kisebbségi sérelem, probléma terítékre került. Ami a magyar oktatást illeti, a felszólaló magyar értelmiségiek a teljes vertikumú anyanyelvi oktatás visszaállításának ügyét vetették fel, különös tekintettel a magyar nyelvû szakmai oktatás megszervezésére, valamint a magyar nyelvû oktatás elsorvadására a Babe-Bolyai egyetemen. (A javuló magyarságpolitikában bízók közül ekkor még néhányan abban is reménykedtek, hogy esetleg sor fog kerülni a Babe[[ordmasculine]] és Bolyai egyetemek egyesülési okmányának felülvizsgálatára, ez azonban szóba sem jöhetett.)

A tanácskozás jórészt eredménytelenül ért véget, mert mindkét kérdéssel kapcsolatban Ceau[[ordmasculine]]escu elutasító álláspontra helyezkedett.[98 (Aminthogy elvetették Sütõ Andrásnak a nemzetiségi bizottság egyik utolsó ülésén tett azon javaslatát is, miszerint engedélyezzék a magyar tannyelvû általános iskolák, illetve tagozatok fölsõ osztályaiban Románia történelme és földrajza magyar nyelven történõ oktatását.)

Ceau[[ordmasculine]]escu azonban jól tudta, hogy ha a lényeges kérdésekben nem is engedhetnek, néhány kevésbé fontos területen muszály lesz engedményeket tenni. Ennek köszönhetõen néhány, az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a román testvérintézménnyel összevont magyar középiskola ismét ]önállósulhatott. Szeptemberben három székelyföldi iskola: a 375 éves székelyudvarhelyi (volt református), a 300 éves csíkszeredai/csíksomyói (volt római katolikus) és a 175 éves székelykeresztúri (volt unitárius) lceumok nyilvános ünnepségek keretében emlékezhettek meg alapításuk évfordulóiról.[99 (1970-ben pedig a kolozsvári 7. sz. líceum fölvehette Brassai Sámuel, a gyergyószentmiklósi líceum pedig Salamon Ernõ nevét.) Az illetékes hatóságok 1967-68 során engedélyezték több iskolai diáklap indulását. A jelentõsebb magyar diákvárosokban, Kolozsváron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Cskszeredán sorra létesültek a - kétnyelvû - ]diáklapok. (Ezek nem voltak hosszú életûek: amint az "ideológiai fronton és a kisebbségpolitika területén ismét "szigorodás következett el, 1973-ban sorra szûntek meg a pár évvel azelõtt nagy lelkesedéssel létrehozott kiadványok. Azok, amelyek túlélték az 1973-as paprtakarékossági kampányt is, legkésõbb a hetvenes évek végén számolódtak fel.[100)

A magyar (és a többi kisebbségi) értelmiség elégedetlenségének ]"kanalizálása céljából az RKP KB 1968. október 24-25-i plenáris ülésén (amelyen a fõtitkár meggérte, hogy ezentúl nagyobb teret engednek a kisebbségi nyelvhasználatnak az oktatásban), Ceau[[ordmasculine]]escu javaslatára elhatározták, hogy megalaktják a magyar, valamint a német, az ukrán és a szerb nemzetiségi dolgozók tanácsát.101 A párt kirakatintézményének országos tanácsába bekerült prominens magyar értelmiségiek (többek között Péterfi István, Takács Lajos, Sütõ András, Domokos Géza, Király Károly) az elsõ években abban reménykedtek, hogy ezt a fórumot sikerül fölhasználni az anyanyelvi oktatás kérdésének rendezésére.

Ugyanebben az idõben a pártvezetés ismételten fölálltotta az oktatási minisztérium nemzetiségi igazgatóságát, élére kinevezve Demeter Jánost.[102 Az igazgatóság közremûködésével készült felmérés szerint az 1969/70-es tanévben 225.618 tanuló járt magyar tannyelvû általános iskolába, ami az összes romániai általános iskolásoknak alig több, mint 6 százaléka. (Ismételten meg kell jegyezzük, hogy a romániai nemzetiségi iskolastatisztika manipuláltsága és igen szórványos volta jócskán megnehezíti a pontos áttekintést.) Mivel a magyar nemzetiségû általános iskolások országos aránya ekkor még 8,5-9 százalék körülre tehetõ, joggal feltételezhetjük, hogy a magyar általános iskolások] mintegy negyede már ekkor is román tannyelvû iskolába volt kénytelen járni.

Ami az általános oktatáspolitikát illeti, ezen a téren az 1968 május 13-i tanügyi törvénnyel következett el jelentõsebb változását. Bár ez a jogszabály a nemzeti kisebbségek nyelvén történõ oktatásról alig tesz emltést, mégis fontos kihatásai voltak a magyar nyelvû oktatásra is. A törvény például 3-6 éves kor között fakultatívvá tette az óvodalátogatást. (1979-tõl kötelezõvé vált minden öt éves gyermek számára.) Az addigi hetedikrõl a hatodik évre szálltották le a tankötelezettség korhatárát, valamint általánossá tették a VIII. osztály utáni tanulást. A törvény szerint a lceumok hálózatát és az éves beiskolázási tervet az oktatási minisztérium, a megyei néptanácsok végrehajtó bizottságainak javaslatai alapján, mg a szaklceumok hálózatát, profilját, és a beiskolázási tervét egyenesen a minisztertanács hagyja jóvá. (Mindez azt jelentette, hogy például a szaklceumok profiljának kialaktásánál a helyi érdekek sokszor nem számtottak és egy új lceum, vagy tagozat létestésérõl sem városi, vagy megyei szinten döntöttek, hanem "a központban.) Ugyancsak ez a törvény szervezte át a szaklíceumok rendszerét (Ez hasonltott a magyarországi gyakorlathoz: a magyarországi szakközépiskolának megfelelõ szaklíceum érettségi oklevelet és szakmunkás bizonyítványt adott. A szakiskolák egy, másfél éves szakképzést nyújtó oktatási intézmények voltak.) Amint a törvény szövegébõl kiderült, a szakoktatás ismét csak román nyelven képzelték el a törvényalkotók. A magyar, német tannyelvû középfokú szakképzés végül az 1968-as "enyhülésnek köszönhetõen szervezõdött meg: 1969/70-ben 1425 magyar diák tanult anyanyelvén valamelyik szaklíceumban, 6308 diák pedig ipari iskolában.[103

A nemzetiségi nyelvû oktatással közvetlenül csak a törvény 52. szakasza foglalkozott: ]"A nem román nemzetiségû tanulók választhatnak, hogy román nyelvû általános iskolába iratkozzanak be abban az iskolai körzetben, amelyben laknak, vagy olyan iskolába, amelyben a tantás nemzetiségük nyelvén folyik.[104 Nyilvánvaló, hogy itt már] szó sincs arról, hogy az állam törvényileg garantálná a nemzeti kisebbségek anyanyelvén történõ oktatást, hanem csak választási lehetõséget biztost - már feltéve, hogy a lehetõség adott, vagyis van a lakókörzetben nemzetiségi tannyelvû iskola.

Az 1968-at követõ évben még úgy tûnt, hogy folytatódik az "engedmények sora: az 1969. március 15-i, a tanszemélyzet szabályozásáról szóló törvény elõírta, hogy mindazon iskolákban, ahol a tantás az "együttélõ nemzetiségek nyelvén történik, "az elõadó személyzetnek és kisegtõ tanszemélyzetnek ismernie kell a tanítási nyelvet.[105 (Tehát szó sincs arról, hogy egy nem román tannyelvû iskolába kihelyezett pedagógusnak] kötelezõ lenne az adott kisebbség nyelvén oktatnia!)

A következõ "engedmény az 1969. július 3-i 371. sz. minisztertanácsi rendelet volt, amely megerõstette a nemzeti kisebbségek azon jogát, hogy mindazokból a tantárgyakból, melyeket nem román nyelven tanultak, az anyanyelvükön vizsgázzanak. A jogszabálynak azonban van egy - a korábbi gyakorlatot tekintve meglepõ - kitétele is, ugyanis szankciókat helyez kilátásba azok ellen, akik a rendeletet nem tartják tiszteletben. Azt az elkövetkezõ évek mutatják meg, hogy a fölöttes hatóságok miként élnek ezzel a lehetõséggel...

Mivel hamarosan kiderült, hogy a kisebbségek anyanyelvén történõ oktatás területén - az géretek ellenére - lényeges változások nem történtek, törvényszerû volt, hogy az 1971 márciusában összehvott Magyar Nemzetiségû Dolgozók Tanácsának plenáris ülésén fölvetõdik az anyanyelvi oktatás problémája is.[106 Többek között ismételten fölmerült, hogy a Románia földrajza és történelme tantárgyakat, valamint az ún. hazafias oktatást anyanyelvükön tanulhassák a magyar tanulók, és ismételten terítékre került a magyar nyelvû szakmai oktatás megoldatlan kérdése is. A felszólaló Nicolae Ceau[[ordmasculine]]escu azonban ismét csak ]gérgetett, és folytatta a "taktikai engedmények jól bevált politikáját: bár a fennt említett 3 tantárgy magyar nyelven történõ oktatásáról szó sem lehetett, utasította az Oktatásügyi Minisztériumot, hogy az 1971/72-es tanévtõl biztosítson újabb magyar tannyelvû tagozatok, vagy osztályok létrehozását egyes szakiskolákban és szaklíceumokban, valamint hozzanak létre néhány kizárólag magyar tannyelvû líceumot. Ennek köszönhetõen 6, önálló igazgatású, magyar tantási nyelvû líceum kezdte meg a mûködését: Csíkszeredában, az 1. számú, (volt csksomlyói római katolikus fõgimnázium); Sepsiszentgyörgyön az 1. számú, (volt református Mikó Kollégium); Nagyváradon az Alexandru Moghioro, Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas (volt református kollégium); Szatmárnémetin az 5. számú, és végül Temesváron a magyar tannyelvû lceum. Egy évvel késõbb pedig a minisztertanács határozata nyomán Székelyudvarhelyen (ipari), Sepsiszentgyörgyön (éptõipari), Marosvásárhelyen (vegyipari és gépgyártóipari), Szászrégenben (ipari), Csombordon (mezõgazdasági), és Kolozsváron (építõipari, valamint könnyûipari) magyar tannyelvû szaklceumi osztályokat indítottak be.[107 Csakhogy, - amint a felsorolásból is látható -, olyan szakmákban, amelyeknek] alacsony volt a társadalmi presztzsük. Ráadásul több helyen a szakiskolák hálózata az elméleti lceumok rovására bõvült. A kevés számú magyar nyelvû szaklceumokba azonban - amint az a korabeli sajtóból kiderül -, a távolabbi vidékekrõl származó felvételizõket a helyi szervek elutastották, ami a magyar szakképzés újabb korlátozását jelenti. Az 1971-72 folyamán megalakult újabb szakiskolai osztályok, tanfolyamok azonban nem bizonyultak hosszú életûeknek: egykorú, bukaresti magyar újságírói körökbõl származó információk szerint az iskolákat egy-két év múlva megindokolatlan fölsõbb utasításra megszüntették, illetve román tannyelvûekké alakították át.[108]

A "homogenizációs politika megindulása

A külsõ kényszerkörülmények hatására tett "engedmények", valamint az általános "fellazulás" nem tartottak sokáig. 1971 nyarán a Ceauescu-házaspár hazaérvén kínai és észak-kóreai útjáról, meghirdette az új kultúrpolitikát, aminek a magyarságpolitikára is meg lett a kihatása. Ennek elsõ jele a fõtitkárnak az RKP KB VB elé terjesztett, "a politikai-ideológiai tevékenység megjavításával" foglalkozó javaslata volt, amelyben többek között kijelentette: "A pártszervezetek feladata szilárdan visszaverni a nacionalizmus megnyilvánulásának bármilyen tendenciáját és formáját."[109 (Természetesen nem az államilag gerjesztett/irányított többségi nacionalizmusról van szó! Nem hivatalos, de széles körben elterjedt nézet szerint ugyanis a veszedelmesebb nacionalizmus mindig a kisebbségi nacionalizmus, mivel az centrifugális, szeparatista jellegû.) Egy héttel késõbbi expozéjában a fõtitkár már az ]"egységes nemzetállam" dogmájából kiindulva azt is tagadta, hogy Románia olyan területekkel is rendelkezik, ahol egy adott nemzeti kisebbség van többségben...

Milyen konkrét következményekkel járt a "kis kulturális forradalomnak" gúnyolt új kurzus a magyar kisebbség számára? Az egyre leplezetlenebb "személyi kultusz" (pontosabban: egyszemélyi diktatúra) mellett mind nyíltabbá vált a két világháború közötti korszakot idézõ, soviniszta, magyarellenes, az erõszakos asszimiláción alapuló politika, amelyet az ún. "homogenizáció" fogalmával igyekeztek elfedni. (A "társadalom homogenizálása" szintagmát Ceau[[ordmasculine]]escu elõször 1969-ben, az RKP X. kongresszusán használta, amikor is a "kizsákmányoló osztályok felszámolása után a szocialista társadalom homogenizációs folyamatáról" beszélt.[110] Ezt aztán egyre sûrûbben ismételgette, hozzátéve még a "közeledés" kulcsfogalmát, ami bár valószínûleg kezdetben csak keveseknek tûnt fel az erõltetett asszimiláció eufémizált változata volt, hiszen a "közeledést" csak egyoldalú folyamatnak képzelték vagyis a kisebbségek a többségi néphez "közeledve" beolvadnak abba.)

A "homogén nemzetállamhoz" vezetõ út a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó oktatás fokozatos fölszámolásán keresztül vezet. Ennek tudatában hozta meg a bukaresti államtanács két év múlva az újabb, nyíltan diszkriminatív jogszabályt: az 1973. május 13-i 273. sz. törvényrendelete elõírta ugyanis, hogy az általános iskolákban a nemzeti kisebbségek nyelvén történõ oktatásban az V. osztály indításához minimum 25, a középfokú oktatásban pedig 36 jelentkezõre van szükség. (Addig 20 tanuló volt a minimum, de minisztériumi engedéllyel már 810 fõvel is indíthattak magyar osztályt.) A II. fejezet 3. bekezdése pedig elõírta, hogy mindazon községekben, ahol az "együttélõ nemzetiségek nyelvén mûködõ iskolák léteznek, függetlenül a tanulók létszámától, román elõadási nyelvû tagozatokat, vagy osztályokat kell létesíteni. (Ez az intézkedés akkor jelent meg, amikor az 1.230 önálló igazgatású magyar általános iskola mellett már 1.062 magyar tagozat mûködött.[111)

A fenti intézkedést Ceau[[ordmasculine]]escu az RKP KB 1973. június 18-19-i, - ]"az oktatás fejlesztésérõl és tökéletesítésérõl tanácskozó - plenáris ülésén elhangott beszédében imígyen "ideologizálta meg: "Már megmondtam más alkalmakkor is: mi nem tudunk külön fizikai, kémiai és más szakú intézeteket létesíteni azoknak a fiataloknak, akik nem ismerik a román nyelvet... A román nyelv nem idegen nyelv egyetlen fiatal számára sem, aki Romániában él! Szocialista társadalmunk nyelve ez, és meg kell tanulnia az összes román állampolgárnak.[112 (Kiemelés tõlünk, V. G.)

A nemzetiségi oktatás felszámolására törekvõ, nyltan kisebbségellenes politika a magyar kisebbségi elit néhány tagját is aktivizálta. Közéjük tartozott Takács Lajos is, aki a Magyar Nemzetiségû Dolgozók Országos Tanácsának 1974. április 4-i plenáris ülésén sorra vette a magyar kisebbség sérelmeit, és többek között részletesen elemezte a magyar nyelvû oktatás problémáját is, majd megállapította: ]"Annak ellenére, hogy az anyanyelven való tanulás elõnyei a szakemberek nevelése és - implicit módon - a nemzetgazdasági haszon szempontjából is nyilvánvalóak, az utóbbi években a magyar lakosság szükségleteinek kielégtésére hivatott anyanyelvû iskolahálózat aggasztó mértékben összeszûkült.113 (A kiemelés tõlünk, V. G.) Állítását az oktatásügyi minisztérium adataival is alátámasztotta. Eszerint például a VIII. osztály után valahol tovább tanuló magyar diákok csupán 38,3 százaléka vehetett részt magyar nyelven folyó oktatásban. A legrosszabb a helyzet a szakoktatás esetében volt, mivel a szaklíceumokban tanulóknak csupán 17,8 százaléka tanult magyar tagozaton. (Ráadásul a meglévõ kevés számú magyar nyelvû szakmai lceum nagy részében a szaktantárgyakat kizárólag románul oktatták, ami azt jelenti, hogy ezek az iskolák inkább kétnyelvûnek tekinthetõk.) [Lásd az 1. és 2. sz. táblázatokat.]

Azt, hogy a magyar diákok jelentõs része - különbözõ oktatási kategóriákban eltérõ mértékben - román nyelven kénytelenek tanulni, nyilvánosságra hozott hivatalos adatok[114 is alátámasztani látszanak, ugyanis a magyar nemzetiségû diákok országos arányszáma 8,5-9 százalékra tehetõ, ennek ellenére (az 1974/75-ös tanévben) az ország összes általános iskolái és líceumai tanulóinak - akárcsak fél évtizeddel korábban - mindössze 6,5 százaléka tanult ]magyar nyelven; ezen belül, az elméleti líceumok tanulói esetében valamivel rosszabb az arány: 5,7 százalék. A legsúlyosabb a helyzet a szakmai képzésnél, ugyanis az ország összes szaklíceumi tanulójának csupán 1,3 százaléka tanul magyar nyelven.

Az anyanyelven oktató iskolák, osztályok csökkenésével párhuzamosan csökkent a magyar pedagógusok száma is. Mg például az 1951/52-es tanévben 14 (!) magyar pedagógiai lceumban (óvónõ- és tantóképzõben) 3.707 diák tanult, addig az 1969/70-es tanévben 665, az 1977/78-as tanévben már csak 468 leendõ tantó járt - csupán két pedagógiai lceumba: Székelyudvarhelyen és Nagyváradon.[115 (A négyszáz éves pedagógusképzéssel büszkélkedõ nagyenyedi Bethlen Gábor Lceumban a tanítóképzõ tagozatot a hetvenes évek második felében megszüntették.) A magyar tantóutánpótlás csökkenését nem lehet pontosan nyomon követni, mivel az igen szórványos, hivatalos statisztika mindezekrõl, valamint a kisebbségi pedagógusok számáról hallgat. A relatív pedagógushiányt azonban az is jelzi, hogy például 1977/78-ban az ország összes pedagógusainak mindössze 4,5 százaléka magyar.116

A magyar tannyelvû iskolák ]földrajzi eloszlásáról a hetvenes évek közepérõl csupán elszórt információkkal rendelkezünk. Ezekbõl az derül ki, hogy a legrosszabb helyzet a szórványvidéken (Bánát, Dél-Erdély, Mezõség), valamint a nagyvárosok új lakótelepein volt. (A szintén szórványnak tekinthetõ bukaresti magyarságnak egy lceuma és egy általános iskolája mûködött.) gy például a hetvenes évek közepén Kolozs megyében a magyar tanulóknak csupán egynegyede, Bihar megyében kétharmada tanulhatott az anyanyelvén. (1973/74-ben Kolozs megyében a 47 szaklíceumi osztályból mindössze 2 magyar tannyelvû![117) A két székely megyében, Hargitában és Kovásznában az anyanyelvû oktatást helyzete még viszonylag jónak mondható, itt a magyar tanulóknak csak 5, illetve 10 százaléka, de már Maros megyében a magyar diákok] fele járt valamilyen román iskolába.118

Az intézményösszevonás gyakorlata miatt az iskoláskor elõtti anyanyelvû nevelés területén is egyre súlyosabbá vált a helyzet: az 1977/78-as iskolai évben a 672 önálló magyar óvoda mellett már 426 tagozat létezett.[119 (Az 1971/72-es tanévben még 955 önálló magyar óvoda mûködött.120) A magyar óvodák elsorvasztását azzal is igyekeztek gyorsítani a helyi hatóság, hogy különbözõ ]"trükkökkel igyekeztek a szülõket arra kényszeríteni: gyermeküket román óvodába irassák - hogy aztán fölfelé jelenthessék, nincs igény a magyar óvodákra. (Például a szülõknek ki kellett tölteniük egy kérdõívet, hogy akarnak-e magyar oktatást - ám a kérdõív legtöbbször hiánycikk volt...[121) A román óvodában aztán nem egyszer elõfordult, hogy a magyar óvónõ fegyelmit kapott, mert magyarul mert szólni a magyar gyermekhez...

Az önálló magyar óvodák, iskolák, vagy a tagozatok megszüntetése természetesen nem tekinthetõ helyi ]"túlkapásnak, hanem központi döntések következménye volt. Erre világít rá Debreczi Árpád, az oktatásügyi minisztérium szakembere is, aki szerint: "... az együttélõ nemzetiségek anyanyelvén tantó iskolák hálózatában semmiféle módostás nem eszközölhetõ a megyei pártbizottságok és a minisztérium jóváhagyása nélkül.[122 (A kiemelés tõlünk, V. G.)

1978. december 26-án ]újabb oktatási és nevelési törvény látott napvilágot. Ennek a nemzeti kisebbségek nyelvén történõ oktatással foglalkozó részei a már megszokott "megengedõ stlusban fogalmaztak: "a didaktikai tevékenységek az együttélõ nemzetiségek nyelvén is lebonyolthatók; a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató elemi és középfokú iskolákban "az oktatási tervben elõrt egyes tantárgyak pedig elõadhatók román nyelven; a nemzeti kisebbségek által lakott "területi-közigazgatási egységekben az azok nyelvén mûködõ "oktatási egységeket, tagozatokat, osztályokat vagy csoportokat szerveznek.123 stb. Pár év múlva azonban a didaktikai tevékenységeket (sem) lehetett "lebonyolítani a kisebbségek nyelvén...

Az új jogszabály megjelenése elõtt egy évvel, 1977-ben megjelent 207-es dekrétum - az erõltetett iparosítással összefüggésben - "átprofilírozta a líceumokat: az elméleti líceumok nagy része megszûnt és helyettük különbözõ szakmai líceumok jöttek létre. Ez újabb alkalmat teremtett arra, hogy a magyar diákság hátrányosabb helyzetbe kerüljön románul tanuló társaihoz lépest. Ha ugyanis végigtekintjük az 1978/79-es tanévben magyar nyelven mûködõ líceumtípusokat[124, észrevehetjük, hogy a matematika-elektronika, matematika-informatika, vagy államigazgatási jog szakokon nem indítottak magyar osztályokat. A szándék úgy hisszük, világos: az anyanyelvi oktatás hiányával is ]olyan pályák felé kell "orientálni a diákokat, amelyek alacsony társadalmi presztízzsel rendelkeznek, a szakmák közti hierarchia alsõ fokán találhatóak (traktoros, lakatos stb.), a modernizációt jelképezõ szakmákban (informatika stb.) pedig kívánatos a magyar kisebbség részarányát minél alacsonyabb szinten tartani. (A számítás bejött, mivel a diákok számos esetben azért döntöttek egy bizonyos szak mellett, mert azt a lakóhelyükön magyarul lehetett tanulni...) A fenti szándék következményeként az 1978/79-es tanévben például a román tannyelvû líceumokban tanuló diákok 3,5 százaléka járt államigazgatási-jogi típusú líceumban, ugyanez az arány a magyar tannyelvû líceumokba járók esetében 1,5 százalék. Hasonlóan az eltérés az egészségügyi líceumokban tanulók esetében is. Ezzel szemben a magyar nyelvû líceumokban járók közt a román iskolában tanulókhoz képest nagyobb az aránya azoknak, akik filológia-történelem és matematika-fizika szakokra jártak.[125 A következmény majd a nyolcvanas években lesz igazán érzékelhetõ. Bizonyos szakmákban, szakterületeken (az államigazgatásban, a középfokú egészségügyi pályán stb.) a magyar kisebbség aránya] szinte elenyészõvé válik.

1976 szeptemberétõl kötelezõvé tették a tízosztályos oktatást. Ekkor 188 IX. osztályt indítottak be a magyar általános iskolákban, és 157 új osztály indult a magyar líceumokban. A XI. osztályba ismét felvételizni kellett, ami megint jó lehetõséget biztosított a magyar nyelvû középfokú oktatás visszaszorítására, mivel több helyen megszüntették a magyar tannyelvû XI-XII. osztályokat. (Ennek következtében 1978/79-ben az összes XI-XII. osztályos diák mindössze 2,9 százaléka tanul magyarul.[126)

Az 1973. május 3-i elnöki dekrétum megjelenésének két fõ következménye volt. Egyfelõl az elkövetkezõ másfél évtizedben a szórványvidéken (a kis létszámú falvakban, és azokon a vegyes nemzetiségû településeken, ahol a magyar kisebbség létszáma alacsony volt) számos helyen ]végképp megszûntek a még addig meglévõ magyar osztályok, iskolák, másfelõl pedig a tömbmagyar területeken sorra nyíltak a román tagozatok, osztályok az addig kizárólag magyar nyelven oktató intézetekben. Például a hetvenes évek második felében Kovászna megyében olyan, szinte kizárólag magyarok-lakta településeken létesültek román tagozatok, mint Gidófalva, Málnás, Uzon, Gelence, Illyefalva és Vargyas. A román tagozat létestése - akárcsak az ötvenes-hatvanas években, most is magával hozta a román igazgató kinevezését, majd az iskola belsõ életének - módszertani értekezletek, ünnepségek, ballagások, érettségi tablók stb. - "romanizálása következett. Az olyan településeken, ahol az "odavezényelt milicistán (rendõrön), orvoson, párttitkáron kvül alig élt más román, a hetvenes években csak 3-4 fõs osztatlan román osztályokat szerveztek. Pár év alatt a magyar szülõkre gyakorolt folyamatos nyomás eredményeképpen esetleg felszaporodott a román osztály 20-25 fõre és akkor már létre lehetett hozni az osztott I-IV. osztályokat - miközben a magyar alsó tagozatos osztályok egy részét megszüntették. (A szülõk meggyõzése vagy a munkahelyi pártszervek, vagy olykor a helyi rendõrség "bevetésével történt.) gy lassan nem egy helyen akkor is román osztályba kényszerültek a magyar tanulók, ha sokkal többen voltak, mint az iskolaköteles románok, mivel az igényeknél jóval kevesebb magyar tagozatos osztályt indtottak a tanév elején.

A hetvenes években azonban több eset is azt mutatja, hogy volt lehetõség arra, hogy a magyar tagozat megszüntetése ellen, vagy a magyar osztály újraindtásáért több településen, iskolai közösségben helyi mozgalom szervezõdhessen, és ha a közösség képviselõi elég kitartóan "kilincseltek a fölsõbb szerveknél, sikerült a magyar osztályok egy részét megmenteni, illetve újakat beindtani. (Ilyen esetek fordultak elõ Tusnádon, Józseffalván, Szatmárnémetiben a Kölcsey Lceumban, az Arad megyei Varjason és máshol.)

Egyelõre sikerült ideig-óráig megmenteni az Erdélyen kvül található egyetlen önálló magyar tannyelvû lceumot is, a bukarestit. A készülõ tanügyi törvény kapcsán, 1978 tavaszán összeálltott iskolahálózati jegyzékébõl ugyanis kiderült, hogy az addig önálló bukaresti magyar lceumot a 15. sz. román lceum tagozatává "fokozták le. Ekkor 77 bukaresti magyar szülõ beadványban tiltakozott, és a magyar politikai/kulturális elit néhány tagja (Király Károly, Takács Lajos, Fazekas János, valamint több magyar ró) is föllépett az iskola megmentése érdekében. Ekkor még meghátrálásra brták Ceauescu, a gyõzelem azonban csak átmeneti volt, mivel ettõl kezdve egyre több magyarul nem tudó román tanárt helyeztek a magyar tannyelvû iskolába. (Addig csak a román és a nyugati nyelv szakos tanárnõk nem tudtak magyarul.)[127]

A magyar nyelvû felsõoktatás további leépülése

A hetvenes évek második felében a felsõfokú oktatás területén hasonló jelenségek figyelhetõk meg, mint az alsóbb szintû oktatás esetében: a) a fõiskolákra és egyetemekre fölvett magyar diákok száma és aránya tovább csökken, különösen az identitásmegõrzés kapcsán fontos magyar szakon (1973-ban az összes egyetemi/fõiskolás hallgatóságon belül a magyar diákok aránya 5,9 százalék volt, öt évvel késõbb azonban már csupán 4,15 százalék.[128); b) ugyancsak tovább csökken a magyar egyetemi/fõiskolai oktatók száma is (amely veszélyezteti az anyanyelven történõ egyetemi oktatás fönnmaradását); c) végül pedig egyre terjed az a gyakorlat, hogy a magyar diplomásokat román vidékekre helyezik ki.

A Babe[[ordmasculine]]-Bolyai Egyetemen a magyar hallgatóság számának és arányának] már a hatvanas években kezdõdõ csökkenése a hetvenes években is differenciált volt. Például a jogi oktatás terén meglévõ "numerus clausus-ra jellemzõ, hogy az 1974/75-ös tanévben 76 diák (a magyar egyetemi és fõiskolai hallgatóknak mindössze 1,2 százaléka), két év múlva pedig, az 1977/78-as tanévben már csak 57 diák tanult az ország valamelyik egyetemének jogi karán.[129 (A Babe[[ordmasculine]]-Bolyai Egyetemen a magyar joghallgatók arányát már a hatvanas évek óta a magyarság hivatalos országos arányszámában - 7 százalék] - korlátozták.) Hasonlóan rossz volt a helyzet a magyar kisebbség szempontjából a közgazdász hallgatók esetében is: míg országosan a közgazdasági karok diákjai és az orvostanhallgatók létszáma közel egyenlõ volt, addig például az 1978/79-es tanévben 331 közgazdász és 1.320 magyar orvostanhallgató található az egyetemeken.[130

A hallgatók számának csökkenés a jogi kar után a filológián volt a legnagyobb.] A két egyetem egyestésekor, 1959-ben a magyar szakon még 39 fõszakos és 40 mellékszakos hallgató tanult, 1968-tól kezdve azonban a felvett magyar fõszakos hallgatók száma 25-re, 1975-tõl 15-re csökkent.[131

A magyar szakos tanár és a mûvészképzést leszámtva a hetvenes években már csak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben és a Sznmûvészeti Intézetben lehetett magyar nyelvû elõadásokat hallgatni. Az elõbbi intézménybe felvett hallgatók száma ugyancsak meredeken csökkent - miközben egyre több román érkezett távoli vidékekrõl az egyetemre. [Lásd a tanulmány II. részének 2. sz. mellékletét.]

1976-ban ]"romanizálták azt a fõiskolát is, ahol mindaddig kizárólag magyarul folyt az oktatás: a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színmûvészeti Intézetben román tagozatot létesítettek. Ennek következtében a fölvett magyar hallgatók száma egyre csökkent - miközben a románok száma nõtt. (1955 és 1979 közötti negyedszázadban átlagosan évente 8 fõ végzett - bár a végzõsök száma mindvégig elég erõsen hullámzott.) [Lásd a 3. sz. mellékletet.]

A magyar oktatók száma még a hallgatók számánál is erõteljesebben csökkent. Például a Bolyai, illetve a Babe[[ordmasculine]]-Bolyai egyetem kémiai karán az 1958/59-es tanévben 45 román és 36 magyar szakember dolgozott, mg az 1976/77-es tanévben 63 román és csak 14 magyar; a matematikai karon 1958/59-ben 31 román és 19 magyar, mg 1976/77-ben 54 román és 14 magyar oktató található; a jogi karon 1958/59-ben 18 román és 15 magyar, 1976/77-ben pedig 23 román és 3 magyar oktató dolgozott (látható, hogy akárcsak az hallgatók, az oktatók esetében is a jogi karon korlátozzák a legdrasztikusabban a magyar kisebbség jelenlétét); a közgazdasági karon 1958/59-ben 23 román és 11 magyar, mg 1976/77-ben 95 román és 19 magyar nemzetiségû tanszemélyzet található; a történelem-filozófiai kar történelemtudományi tagozatán 1958/59-ben 29 román és 14 magyar, 1976/77-ben pedig 20 román és 7 magyar nemzetiségû oktató dolgozott.[132 A magyar nyelv és irodalom tanszékeken az egyestés utáni években még összesen 30 magyar nemzetiségû oktató található, 1983-ban viszont, amikor az addigi két tanszéket összevonták, már csak 16 - amibõl négy év alatt négyen nyugdjba mentek.

A magyar egyetemi/fõiskolai hallgatók számának leszorítása mellett az értelmiségi utánpótlás - és az erõltetett asszimiláció - másik eszköze a hallgatók ]egyetem utáni "kihelyezése volt. Az ezt szabályozó 1975. május 30-i, 54. sz. államtanácsi rendelet szerint a kihelyezés központilag szabályzott és kötelezõ. A kihelyezett, szakmánként eltérõ mennyiségû idõt (legtöbbször 3 évet) volt köteles letölteni a kijelölt munkahelyen. Mindazok, akik nem voltak hajlandóak elfoglalni a kijelölt munkahelyet, kötelesek voltak megtérteni az oktatás költségeit és a tanügyben sem kaphattak többé állást. Azok pedig, akik letöltötték a három évet és sikeresen letették a véglegestõ vizsgájukat, csak magas összeköttetéssel, komoly anyagi áldozattal ("csúszópénzzel) tudták elintézni, hogy valamelyik magyarok által (is) lakott területen kapjanak állást.

A magyar diplomásoknak román vidékekre történõ kihelyezése több intézménynél már az 1975-ös rendelet elõtt is elterjedt gyakorlat volt. Például a marosvásárhelyi Pedagógiai Fõiskola magyar tagozatán 1971/72-es tanévben matematika, fizika, és kémia szakon végzett magyar diákok nagy részét a Regátba helyezték ki.[133 A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnél ugyancsak már ]a hetvenes évektõl elterjedt gyakorlat volt a magyar végzõsök Regátba történõ kihelyezése. (A KISZ magyar nyelvû lapja már 1972-ben szóvá tette, hogy: "a kihelyezések jelenlegi rendszere nem veszi figyelembe, hogy a marosvásárhelyi orvosegyetemen a románnal párhuzamosan magyar nyelvû orvosképzés is mûködik.[134) A magyar értelmiség szétszórását célzó gyakorlat következtében - meg nem erõsített hírek szerint - már a hetvenes években is voltak olyan moldvai megyék, ahol a falusi orvosok fele magyar nemzetiségû volt. Ezzel szemben pedig magyar-lakta vidékekre egyre több olyan román orvos érkezett, akik nem ismerték a helyi lakosság nyelvét. (Hogy ez milyen nehézséget okozott a beteg-orvos kapcsolatban, arról külön tanulmányt lehetne írni...)

A fokozódó nacionalista kisebbségpolitika hatására a magyar értelmiség egy része óvatosan ismét tiltakozni merészelt többek között a végzõs hallgatók román vidékekre történõ helyezése miatt.135 A Magyar Nemzetiségû Dolgozók Tanácsa 1978. március 13-14-i plenáris ülésén több felszólaló is felhánytorgatta a sérelmes gyakorlatot. Ceauescu a záróbeszédében erre a problémára is kitért: ]"Általában szorgalmazni kell, hogy az abszolvenseket - különösen a tanerõket, de az egészségügyi hálózatban és a mezõgazdaságba kerülõket is - szülõhelyükre irányítsák és ne küldjék õket az ország, vagy a megye egyik végébõl a másikba.[136] Amint az elkövetkezõ évek fejleményei mutatják, a fõtitkár által megígérteknek éppen az ellenkezõje történik...

A nyolcvanas évek:

frontális támadás a magyar nyelvû oktatás ellen

Bár az 1971 után meghozott kisebbségellenes, diszkriminatív intézkedések nyilvánvalóvá tehették mindenki számára, hogy a pártvezetõség már lekanyarodott a "marxi-lenini nemzetiségpolitika útjáról, ám a nyolcvanas évek brutalitása azokat is meggyõzte, akik korábban bíztak Ceauescu és köre "józanságában.137 A brutálissá váló magyarellenes politikai gyakorlat elsõsorban a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején kialakult gazdasági válsággal függ össze. A pártvezetés erre a válságra többek között úgy reagált, hogy fokozta a gazdasági centralizmust és az elnyomóapparátus terrorját, ugyanakkor a kialakult helyzetért a felelõsséget külsõ és belsõ veszélyforrásokra hárította át. A belsõ veszélyforrás pedig mi is lehetett volna más, ha nem a legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbség, az erdélyi magyarság.

A hisztérikus soviniszta politika a nyolcvanas években az egyik legnagyobb (máig maradandó) pusztítást a magyar nyelvû oktatásban vitte végbe.138 A hetvenes és nyolcvanas években a magyar nyelvû oktatással (és egyáltalán a magyar kisebbséggel) kapcsolatos politikában elsõsorban az volt a különbség, hogy míg korábban a pártvezetés a "húzd meg-ereszd meg politikáját alkalmazva olykor kisebb-nagyobb engedményeket, gesztusokat is tett a magyarság felé, a nyolcvanas években már nyoma sincs akár az idõleges megtorpanásnak. Ceauescu türelmetlen asszimilációs politikát folytatott, immáron nyílt kártyákkal játszott...

Rátérve a magyar oktatásügy helyzetére, a nyolcvanas években nem sok "új fejlemény tapasztalható. A már a hetvenes évek második felében fölerõsõdõ tendenciák, jelenségek tovább élnek - csak éppen minden durvábban, erõszakosabban történik, az etnokrata pártvezetés türelmetlensége miatt a még meglévõ magyar oktatási intézmények "romanizálása is egyre durvább módszerekkel folyt. Pars pro toto: 1984 nyarán megszüntették a marosvásárhelyi 5. sz. ipari líceumot (azon kevés szakközépiskolák egyikét, ahol még kizárólag magyar nyelven oktattak!), Kolozsváron pedig az addig még csak magyar nyelven oktató 3. sz. Matematika-Fizika Líceumba - a hajdanában Báthori István erdélyi fejedelem által alapított Katolikus Fõgimnáziumba - is 5 új román osztályt helyeztek, (a beiratkozottak nagy része magyar volt), majd nyomban új, román aligazgatót neveztek ki.[139 Ugyanez történt a nagyváradi 5. sz. (korábbi Alexandru Moghioro) líceummal is, ahová a 4 magyar nyelvû osztály mellett 1 román nyelvût indítottak. Egy évvel késõbb hasonló történt a kolozsvári Brassai Sámuel Líceummal, ezzel pedig ]megszûnt Kolozsváron az utolsó, még tiszta magyar tannyelvû intézet is.

A nyolcvanas évek közepén a bukaresti magyar iskola sorsa is megpecsételõdött. Elsõ lépésként az 1985/86-os tanév elején két román párhuzamos osztályt álltottak fel majd a következõ tanév elején nem indulhatott magyar tannyelvû IX. osztály - "helyette két újabb román tannyelvû osztályt álltottak be. (Közben 1987 januárjában leváltották az iskola magyar igazgatónõjét és a meglévõ két román aligazgató mellé román igazgatónõt neveztek ki.[140) Az 1987/88-as tanévben ismét csak román osztályok indtását engedélyezték, (ekkor az iskola 370 tanulójából már csak 170-en jártak magyar osztályba) aminek következtében 1989-re csupán 1 (!) magyar tannyelvû osztály maradt az iskolában. Végül az intézmény hivatalos megszüntetésére nem került sor, az 1989 decemberi ]"átmentési forradalom után sikerült a magyar intézményt "föltámasztani.

A magyar intézmények önállóságának megszüntetését a nyolcvanas években sok helyen magának a tagozatnak a végleges felszámolása követte, ezért egyre általánosabb jelenség lett, hogy a magyar szülõk - más nem lévén - román óvodába iratták be gyermeküket - aki majd az iskolába lépéskor szinte automatikusan az iskola román tagozatára került. A fenti okok miatt 1989 õszén a magyar óvodásoknak már 23 százaléka járt román óvodába, a magyar alsó tagozatos általános iskolásoknak pedig mintegy 20 százalékát iratták román tannyelvû iskolába.[141

Bár semmiféle konkrét statisztikával sem rendelkezünk arról, hogy a magyar nyelvû oktatás helyzete területileg, megyénként hogyan változott, az az elszórt adatokból korábban is tudható volt, hogy a két székely megyében, Hargitában és Kovásznában a hetvenes években ]jobb volt a helyzet, mint máshol - sõt, paradox módon még némi javulás is tapasztalható![142 A helyzet romlása, vagy átmeneti javulása azonban nagyban múlt] a megyei pártapparátus személyi összetételének változásán is. (Lásd a hatvanas évek elején a Maros-Magyar Autonóm Tartományban történteket.) Hargita megyében (csakúgy, mint Kovásznában) a romlás kezdete 1984-re tehetõ. Ekkor õsszel új, román nemzetiségû megyei párttitkárt és fõtanfelügyelõt neveztek ki, az utóbbi a hrhedetten soviniszta Nicu Vrabie volt. (Ugyanekkor a két székely megye tanfelügyelõi gárdájának közel teljes állományát is lecserélték.) Vrabie és elvtársai "ténykedésének következtében 1989 õszére a magyar nyelvû középfokú oktatás szinte teljesen megszûnt és az általános iskolai oktatás elrománostása is nagy mértékben elõre haladt: Hargita megye 17 tízosztályos iskolával rendelkezõ, magyar/székely lakosságú nagyközségében már csak román tannyelvû IX. osztályt indítottak.[143 Arra is volt példa a Székelyföldön, (például 1985 õszén Sepsiszentgyörgyön) hogy az újonnan létrehozott román osztályokba ]teljes román osztályokat "irányítottak át regáti megyékbõl!

A még kizárólag magyar tannyelvû iskolák románostásán kívül az asszimilációs törekvéseket szolgálta az a hetvenes évek végén is alkalmazott gyakorlat, hogy csak azokban a szakmákban indítottak magyar nyelvû évfolyamokat, amelyek alacsony társadalmi presztzsük miatt a román diákok szemében nem bírtak vonzerõvel, vagy nem képviseltek "stratégiai ágazatot. Ezért például a továbbtanulás szempontjából nagy presztízsnek örvendõ elektrotechnika, informatika stb., vagy a mindennapi ellátás szempontjából fontos bolti eladókat, vagy a rendszer szempontjából bizalmi állásnak számító telefonszerelõket sem képeztek anyanyelven, sõt, még a kisebbségek bejutását is megnehezítették az ilyen profilú iskolákba. [Lásd a 4. sz. mellékletet.] A szinte folyamatos "profilváltás további jó eszköznek bizonyult egy-egy még magyar jellegû oktatási intézmény elrománosítására. Például 1987-ben Hargita megye legszínvonalasabb líceumából, a csíkszeredai 1. sz. líceumból elvitték a humán (történelem - nyelv szakos) tagozatot Székelyudvarhelyre és Cskszeredában csak természettudományos szak maradt. Csakhogy egy év múlva, az 1987/88-as tanév végén Székelyudvarhelyen is megszûnt a humán tagozat, ezáltal a megyében nem akadt egyetlen olyan osztály sem, amely a magyar, vagy idegen nyelv- és irodalom szakhoz szükséges felkészülést biztosítsa.[144

A szinte folyamatos ]"profilváltást nem egyszer "kombinálták a nappali és az esti tagozatok arányának - a nappali oktatást rovására történõ - megváltoztatásával. Ez a módszer is alkalmas volt arra, hogy a magyar diákokat arra ösztönözze/kényszertse, hogy az általános iskolát követõen inkább állást vállaljanak és esti tanfolyamokon szerezzenek érettségi diplomát. Az esti oktatás egyébként köztudottan alacsony sznvonalú volt, ahonnan alig nylt esély a továbbtanulásra. (Az 1985/86-os tanév elején például Szatmárnémetiben a Kölcsey Lceumban a nappali tagozaton hárommal kevesebb magyar osztályt indtottak, mg az 5. sz. ipari lceumban plusz négy magyar osztály indult az esti tagozaton.[145)

A román pártvezetés hipernacionalista kisebbségpolitikájának következtében a nyolcvanas évek végére az összes magyar lceumi tanulók között] tovább nõtt a román nyelvû oktatásban résztvevõk aránya: 49 százalékról 59 százalékra. 1989 õszére a magyar nyelvû szakiskolai képzés gyakorlatilag megszûnt: mindössze 125 (!) magyar diák tanulhatott az anyanyelvén valamilyen szakmát.[146 A nyolcvanas évek második felében már szemmel látható volt, hogy a pártvezetés egyértelmûen a nemzetiségi nyelvû középfokú képzés ]teljes fölszámolását tûzte ki célul, és csak idõ kérdése, hogy mikor fog kizárólag román nyelven folyni a líceumi oktatás. 1986-ban már arról terjedtek el hírek, hogy elkészült az új oktatási törvény tervezete, amely a kisebbségek nyelvén történõ oktatást az általános iskolákra korlátozza.[147 A tervezet ugyan nem került a Nagy Nemzetgyûlés elé Ceauescu bizonyára a megfelelõ idõre várt. Nem rajta múlt, hogy ez nem következett be...

Meg kell jegyezzük, hogy a nacionalista oktatáspolitika következményeként a magyar nyelvû elméleti középfokú oktatást terén is kialakult egyfajta ]szerkezeti torzulás, ugyanis már a hetvenes évektõl fokozatosan egyre nagyobb lett a matematika-fizika típusú osztályok/iskolák aránya a filológia szakosakkal szemben. A reál tantárgyak jelentõsége a továbbtanulás szempontjából is fölértékelõdött a szülõk és diákok szemében, ugyanis a magyar nyelv-idegen nyelv, vagy történelem-filozófia szakokra sokszoros volt a túljelentkezés.[148 (Arról nem is beszélve, hogy a nyolcvanas években már köztudott volt, miszerint magyar szakra nem érdemes felvételizni, mert egészen biztos, hogy a végzõst román vidékre fogják kihelyezni.) A reáltárgyak presztzse azáltal is megnõtt, hogy a magyar szaktanárok kiváló munkájának köszönhetõen kiugróan magas volt a különbözõ mûszaki egyetemekre fölvettek száma. (A cskszeredai 1. sz. matematikai-fizika, vagy a székelyudvarhelyi P. Groza lceumokban a felvettek aránya a nyolcvanas évek közepén 90 százalék körül mozgott!)

A magyar nyelvû oktatással kapcsolatos sérelmek már a hetvenes években is számos esetben helyi ]kérvényezésekhez, petíciógyûjtésekhez vezettek, ami olykor sikerre is vezettek. Csakhogy a nyolcvanas évek egyre durvább, terrorisztikus légkörében igen kockázatos volt bármiféle csoportos föllépés, hiszen az illetõket a Szekuritate "szevezkedés vádjával igen könnyen meghurcolhatta volna. Ennek ellenére még a nyolcvanas évekbõl is ismerünk olyan eseteket, amikor a szülõk, értelmiségi csoportok tiltakoztak a helyi magyar nyelvû osztályok, vagy az iskola megszüntetése, illetve románosítása, vagy egyéb, az oktatásüggyel kapcsolatos jogsértések miatt. A különbség "csupán annyi a korábbi évtizeddel szemben, hogy míg akkor volt esélye annak, hogy a hatóságokat meghátrálásra kényszerítsék, most már erre a legritkább esetben került sor. Pars pro toto: 1985 õszén az érintett nagybányai magyar szülõk több kérelemmel, panasszal fordultak a tanügyminisztériumhoz, hogy a 11. sz. általános iskolában legalább a korábbi két magyar osztály indítását engedélyezzék hiába. (Ioan Drjan megyei tanfelügyelõhelyettes szûk körben ekkor kijelentette: "Itt a magyar oktatás halálra van ítélve. Mi nem indítunk magyar osztályokat, csak megszüntetünk. A kiemelés tõlünk. V. G.[149) Egy másik esetben azonban a szülõk sikerrel jártak. 1984-ben a Hargita megyei Tusnádfalun Nicu Vrabie, az új megyei tanfelügyelõ intézkedésére 3 fõvel (!) román osztályt indítottak az addig kizárólag magyarul oktató iskolában. 1988 õszén a hatóságok bejelentik, hogy az V. és IX. osztályok csak román nyelven fognak indulni. Amikor a tanévnyitón kiderül: hiába kérvényezték, hogy induljon magyar V. osztály, a szülõk fellázadnak és nem hajlandók román osztályba adni a gyermekeiket! Mivel Vrabie nem akart nagy botrányt, nem szerette volna, hogy a szülõk Bukarestet is ]"megjárják, ezért mégis engedélyezte, hogy a (4 fõs!) román V. osztály mellé beinduljon (30 fõvel) a magyar osztály is.[150

A magyarul nyelvû oktatás egyik legsúlyosabb problémája a nyolcvanas évekre a] magyar tantók és tanárok számának folyamatos csökkenése volt. Amint látható volt, a pedagógiai iskolákba fölvettek aránya a korábbi évtizedekhez képest már a hetvenes évek második felében is jelentõsen lecsökkent. Ez a folyamat folytatódott a nyolcvanas években is. A pedagógus utánpótlás csökkenését azonban tovább növelte egy új gyakorlat: a nyolcvanas évek közepétõl kezdve arra is van példa, hogy a magyar pedagógiai líceum végzõs diákjait román tannyelvû iskolákba helyezik. Ráadásul a nyolcvanas években az évrõl-évre növekvõ számú kitelepülõ/kiszökõ erdélyi magyarok jelentõs része fiatal értelmiségi, jó részük pedagógus volt. Például csak Hargita megyében 1987-89 között törvényes úton 105 magyar pedagógus telepedett ki. (Tánczos Vilmos szerint legalább ugyanekkorára tehetõ az illegálisan távozottak száma is.[151) A pedagógushiány teljes egészében 1990-ben vált nyilvánvalóvá, amikor kiderült, hogy a képestés nélküli magyar tantók aránya sok helyen a 25-30 százalékot is eléri...

A hiányzó magyar pedagógusok helyét egyre több helyen magyarul nem tudó román tantókkal, tanárokkal töltötték be. (Arra is volt példa, hogy egyes helyeken magyar származású, de román iskolákat végzett, anyanyelvükön már gyengén tudó tanerõket neveztek ki a magyar osztályokba.) Bár még érvényben volt az 1969/6. sz., a tanszemélyzet szabályozásáról szóló törvény, ezt a helyi és a központi szervek nyltan semmibe vették. Tendenciózusan ]kizárólag románul tudó, - legtöbbször homogén román vidékekrõl származó - tanítókat, tanárokat neveztek ki a magyar tannyelvû iskolákba. 1985/86-os tanév elején a Hargita megyébe kihelyezett 223 frissen végzett tanárból csak 8 volt magyar nemzetiségû. Ekkor 191 magyarul nem tudó román tanárt helyeztek ki a magyar tagozatokhoz. (Ugyanekkor az az abszurd eset is megtörtént, hogy nem létezõ Hargita megyei állásokba neveztek ki 12 román biológia tanárt![152) A következõ tanévben, 1986 õszén újabb 32, magyarul nem beszélõ román tanárt helyeztek a megyébe. (1985-89 között összesen 382 magyarul nem beszélõ román tanárt helyeztek ki a döntõen magyarok-lakta megyébe.) A másik magyar többségû megyébe, Kovásznába 1985-ben 132, 1986-ban pedig 107 (más adatok szerint 150) magyarul nem tudó román tanárt neveztek ki.153 Ennek következtében a még ]"papron magyar oktatási nyelvû intézményekben egyre több tantárgyat tantottak románul a magyarul nem beszélõ pedagógusok. (A nyolcvanas évek végén már arra is akadt példa, hogy a román tanároknak úgy "csináltak helyet, hogy a magyar tanárokat egyszerûen áthelyezték a Regátba.[154)

A Ceauescu-rezsim 1988-ban újabb módszert ]"eszelt ki az erõszakos asszimiláció fölgyorstására: õsszel a magyar középiskolások egész osztályait a Kárpátokon túli megyékbe kívánták "áthelyezni. (A magyarok helyébe román diákokat hoztak.) Hargita megyébõl kb. 1.200-1.400, Maros megyébõl 1.450, Kolozs megyébõl pedig 1.730 magyar diákot terveztek áthelyezni jórészt regáti, vagy legalábbis színromán erdélyi településekre.[155 (1988. július 12-én Kolozsvárott, a megyei tanfelügyelõségen az összehvatott iskolaigazgatókkal ismertették a tanügyminisztérium tervét. A tájékoztatást adó Maria Rduiu tanfelügyelõ cinikusan kijelentette, hogy a terv célja: ]"a fiatalokkal jobban megismertetni az országot, olténiaiakkal, moldvaiakkal Erdélyt, s erdélyiekkel Olténiát és Moldvát.[156)

A terv nyilvánosságra kerülése után a felháborodás a magyar szülõk részérõl akkora lett, hogy a Hargita megyeiek többsége megtagadta, hogy elhagyja szülõföldjét, csakhogy az ]"ellenszegülõk munkahelyet sem kaphattak és tovább sem tanulhattak. Hogy végül is ténylegesen hányan kerültek ki a regáti iskolákba és ott miként alakult a sorsuk, egyelõre nem tudjuk.

Kísérlet a magyar értelmiségi réteg elsorvasztása

Az etnokrata Ceauescu-rezsim a nyolcvanas években szemmel láthatóan a magyar értelmiségi réteg elsorvasztására törekedett. Ezt a célt szolgálta többek között a magyar egyetemi/fõiskolai hallgatók arányának további leszorítása is. (1986-ban például hírek szerint Bukarestbõl nem hivatalosan értesítették az erdélyi felsõoktatási intézetek vezetõit, hogy a magyar nyelvû egyetemi/fõiskolai oktatásban részesülõk aránya nem haladhatja meg a 2 százalékot.[157) Emiatt például a jogászképzés területén a nyolcvanas évek végén szinte már ]"numerus nullus-ról beszélhetünk. 1982-tõl ugyanis a kolozsvári Babe-Bolyai Egyetem jogi karára az összes felvett hallgató számát az addigi átlagosan 100 fõrõl 30-ra csökkentették. (Ezért - mivel a magyar jelentkezõk esetében az addig alkalmazott 7 százalékos numerus clausus továbbra is érvényben volt - már nem alakulhattak magyar alcsoportok, ugyanis egy 1972-es oktatásügyi miniszteri rendelet szerint az ún. nemzetiségi alcsoportok csak akkor jöhettek létre, ha a bennük mûködõ hallgatók száma elérte a hetet.)

Tovább csökkent a filológián tanuló diákok száma is: 1985-tõl már csak heten nappalin, nyolcan pedig látogatás nélkülin (levelezõn) folytatták tanulmányaikat.[158 Az idegen nyelvhez (angol, német, francia, orosz) társtott magyar mellékszakos hallgatók száma a hetvenes években még 16 és 35 fõ közt mozgott, a nyolcvanas évek elejére azonban már nem egy esetben 10 alá csökkent. 1983-ban a magyar tanszék oktatói kérvényezték, hogy az idegennyelv fõszak - magyar mellékszakra ]külön keretet (évi 16-20 fõt a négy idegennyelv szakra) állaptsanak meg az illetékesek. Bukarestbõl hamarosan megérkezett a "válasz. Két évvel késõbb, az 1985/1986-os tanév elején a minisztérium a román mellékszakra állaptott meg beiskolázási keretet, mégpedig olyan magas keretszámmal, hogy annak kitöltésére az összes magyar fõszak - idegen nyelv mellékszakra felvett diákot az évkezdés napjára a román mellékszakra "iránytották át! Ettõl az évtõl kezdve megszûnt a magyar-idegen nyelv szakon a képzés. (Ez azért is komoly sérelemnek számtott, mivel az idegen nyelv-magyar szakos tanárok hiányában egyre több, még magyar tannyelvû iskolában csak románul tudó tanár tantotta valamelyik nyugati nyelvet, ami természetesen a tanulás hatékonyságának rovására ment, ennek következtében pedig csökkenhetett a nyugati nyelveket ismerõ leendõ magyar értelmiségiek száma.)

A fölvett magyar hallgatók számának csökkenése miatt - magyar szakon 1984/85-tõl évente már csak 7 jelentkezõt vettek fel - a nyolcvanas évek közepétõl a filológián - mivel magyar alcsoport alaktásához legalább 7 hallgató szükségeltetett - több magyar alcsoport megszûnt, ha az évfolyam létszáma 7 fõ alá csökkent. (A történelem tagozaton az 1983/84-es tanévben a II. és IV. évfolyamokon mindössze 2-2 magyar hallgató volt.[159) Ugyanezen okok miatt speciál kollégiumok sem voltak meg hirdethetõek. (A magyar szakos hallgatók a magyar kultura és civilizáció története c. kollégiumot 1968-tól a hetvenes évek közepéig fakultatve tanulhatták.)

Nem csak a Babe-Bolyain csökkent a fölvett magyar diákok száma, hanem más erdélyi felsõoktatási intézetek esetében is. Például mg a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet általános orvosi karára 1980-ban 83 magyart vettek fel az, addig 1989-ban (a 138 magyar jelentkezõbõl) már csupán 17-et - és emellett 123 románt. [Lásd a tanulmány II. részének 2. sz. mellékletét.] 1986. nyarán megszüntették a magyar nyelvû gyógyszerészképzést. Ebben az évben röppent föl elõször az a hír is, hogy ]az oktatásügyi minisztérium átadja (visszaadja, ugyanis 1945-ig a magyar, majd román hadügyminisztérium hadapródiskolája volt az épület) az épületeket a hadügyminisztériumnak, tehát meg fog szûnni az orvosi intézet. A hresztelés szerencsére nem vált valóra...

A marosvásárhelyi színmûvészeti fõiskolán a felvettek száma 1986-tól lecsökkent három fõre. (1987-ben a magyar rektort is leváltották.) A kolozsvári Ion Andreescu Képzõmûvészeti és a Gheorghe Dima Zenemûvészeti Intézetekben (Fõiskolákon) ugyancsak a nyolcvanas években csökkent le drasztikusan a magyar hallgatók aránya. Mg az utóbbinak az 1965/66-os tanévben összesen 149 magyar hallgatója volt, addig az 1983/84-es tanévben már csupán 24, egy évvel késõbb pedig 16.[160 Az 1985/86-os tanévtõl megszûnt a magyar nyelvû oktatás maradéka is. 1984-ben a Szekuritate a képzõmûvészeti fõiskola 10 hallgatóját meghurcolta és ez jó ürügy volt ahhoz, hogy eltávolítsák az intézmény élérõl id. Feszt György rektort.161

Ugyancsak a magyar értrelmiségi réteg elsorvasztását szolgálta a ]"kihelyezési politika is. Említettük korábban, hogy már a hetvenes években is megfigyelhetõ a magyar végzõsök román környezetbe történõ kihelyezése. Ez a gyakorlat azonban a nyolcvanas évekre szinte általánossá vált több, még magyarul (is) oktató intézetben is. gy például a marosvásárhelyi orvosi egyetemrõl az abszolvensek majd' egyharmadát moldvai megyékbe helyezték. [Lásd a 6. sz. mellékletet.] A Babe[[ordmasculine]]-Bolyai Tudományegyetemen 1985-ben a magyar nyelv fõszak-idegen nyelv mellék szakon végzettek közül 5-öt helyeztek ki Erdélybe, 10 fõt moldvai megyékbe, 6 fõt Munténiába és Dobrudzsába - miközben a román hallgatók 70 százaléka erdélyi megyékbe kerülhetett.[162 A diszkrimináció azért is joggal hábortotta fel az érintetteket, mivel korábban a magyar fõszakosok külön listát kaptak az üresedésben lévõ helyekkel és prioritást élvezett az, akinek a lakóhelyéhez közel volt álláshiány. Ekkor többen megtagadták a megjelölt munkahely elfogadását, ami azzal járt, hogy sehol sem kaphattak állami állást. (Ez volt az egyik elsõ eset, amikor a magyar értelmiségi elit egy része nyltan tiltakozott a kihelyezési gyakorlat miatt.) A tiltakozás ellenére a következõ tanév végén ismét csak román vidékekre helyezték ki a magyar végzõsöket. Az 1987/88-as tanév végén a különbözõ szakokon (a történelemtõl a szervetlen kémiáig) 951 magyar nemzetiségû hallgató végzett, akik közül 689-et helyeztek a Regátba.163 Az ekkor végzett 33 magyar matematika szakos közül 31-et a szülõföldjétõl távoli román környezetbe helyeztek.164

A magyar oktatás másik nagy problémája a magyar egyetemi oktatók alacsony arányszáma és magas életkoruk volt. Jól látszott, hogy a minisztérium illetékeseit és pártvezetõséget az a cinikus számtás vezette, hogy a magyar oktatók elõbb-utóbb majd csak ]"kihalnak a Babe[[ordmasculine]]-Bolyai Egyetemrõl, vagy az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetrõl. (A magyar nyelv és irodalom tanszéken 1983-ban a legfiatalabb oktató 38 éves volt, a döntõ többség pedig átlépte az 50. életévét.[165 A nyolcvanas években sorra nyugdjazták a mindazokat a professzorokat, akiknek az 1940-es évek második felében indult az oktatói pályájuk. (Mindemelettl az is komoly problémát okozott, hogy a magyar nemzetiségû egyetemi oktatók emelkedését az oktatói ranglétrán nem engedélyezték, ezért igen kevés magyar nemzetiségû professzor mellett viszonylag nagy létszámú adjunktus oktatott. Szemmel látható volt, hogy Bukarest egyik célja a még ideig-óráig meglévõ magyar nyelvû egyetemi/fõiskolai oktatás lezüllesztése.)

A nyolcvanas évek a ]felsõfokú egyházi oktatás számára is a mélypontot jelentette. 1980 nyarától az egyházügyi departament (a román Állami Egyházügyi Hivatal) numerus clausust kényszertett kolozsvári Protestáns Teológiára: mg 1949-tõl, az egységes protestáns teológia megalakulásának kezdetétõl évente 30-35 hallgatót vettek fel, (a hallgatók összlétszám 130 körül mozgott) ettõl kezdve azonban csak 6-7-et.[166 [Lásd az 5. sz. mellékletet.] (A nagyváradi református egyházkerületbõl és az unitáriusok közül csupán évi 2-3 teológust vettek fel!) A katolikus egyházvezetés Jakab Antal gyulafehérvári püspök vezetésével ]nem volt hajlandó engedelmeskedni a világi hatalom durva nyomásának, ezért évi átlagban a gyulafehérvári Római Katolikus Papi Szemináriumban 120-130 hallgató tanult. (Például az 1987/88-as tanév kezdetén 25 elsõ éves kezdte meg a tanulmányait a teológián, ez pedig 10-zel több volt, mint amennyit a hatóságok engedélyeztek.[167) Ahhoz, hogy a lelkészutánpótlás biztostva lehessen, évente mintegy 100-100 protestáns és katolikus lelkésznek kellett volna végeznie. A bukaresti politikai vezetés politikája miatt azonban ezen a téren is] hasonló hiány alakult ki, mint a pedagógus utánpótlás területén. A református és a katolikus egyházi vezetés eltérõ magatartása miatt az elõbbi egyházban sokkal súlyosabb lelkészhiány alakult ki, mint az utóbbiban. (1990-ben a gyulafehárvári katolikus püspökség területén 51 betöltetlen plébániát tartottak nylván, a hiányzó református lelkészek számát azonban pontosan nem ismerjük.)

A Ceau[[ordmasculine]]escu-korszak

magyarság- és iskolapolitikájának következményei

Hogy a hetvenes-nyolcvanas évek nacionalista kisebbség- és iskolapolitikája milyen hatással volt a magyar társadalomra, azt az 1992-es népszámlálás adataiból[168 próbáljuk meg kikövetkeztetni. Úgy gondoljuk, hogy mivel a még Ceau[[ordmasculine]]escu ]"instrukcióit tükrözõ 1988-as és 1989-es felvételiktõl, beiskoláztatásoktól csak három-négy év telt el az 1992-es adatfelvétel idõpontjáig, ezért a statisztikában megjelenõ adatok, arányok hitelesen közvettik felénk a magyar társadalomban a nyolcvanas években végbement folyamatokat.

Az elsõ adat, ami ráadásul az 1966-os népszámlálás hasonló adataival[169 is egybevethetõ, az a 12 éven felüli lakosságból ezer fõre esõ diplomások száma. Most az országos átlag 51 fõ, a románok esetében ez a szám 53, mg a magyar kisebbség esetében csak 36. Látható tehát, hogy az az aránytalanság, amely már a hatvanas években is fennállt, továbbra is fönnmaradt, némileg még tovább is nõtt.] A többségi románok között most is jóval nagyobb a városon élõ diplomások százalékos aránya (9,1 százalék), mint a magyar kisebbség esetében (5,6 százalék), (hogy ez területileg, megyénként hogy oszlik meg, sajnos azt nem tudjuk), ami a kihelyezési politika következménye. Ezzel szemben az egyetemi továbbtanulás "ugródeszkájául szolgáló lceumi végzettség esetében nincs különbség a magyarok és románok között. Ha azt vizsgáljuk meg, hogy a magyar kisebbség a különbözõ profilú és szintû szakoktatásban hogyan képviseli magát, ismét csak a régi tendencia figyelhetõ meg: például a felsõoktatás esetében (az átlag itt 5,18 százalék) feltûnõen alacsony a magyar hallgatóak aránya a jogi és a közgazdasági szakokon (1,46 százalék illetve 2,04 százalék), (ennek következtében például lassan "eltûntek az igazságszolgáltatás területérõl a magyar nemzetiségû alkalmazottak, például a döntõen magyar többségû Sepsiszentgyörgyön 1986-ban a 6 bró közül csupán 2 volt magyar.[170) Ugyancsak országos átlaga alatt szerepel a magyar kisebbség az orvosi, valamint a közlekedési és hrközlési képzésnél (4,44 százalék illetve 2,3 százalék). Kiugróan magas viszont a pedagógiai és teológiai képzésben, ez azonban számunkra nem reveláns, mivel ez az 1989 utáni fejlemények következménye.

Mit jelentenek mindezek az adatok? Szerintünk mindezek azt bizonytják, hogy az elmúlt fél évszázadban - leszámtva egy alig évtizedes idõszakot, amikor elsõsorban külpolitikai okok miatt Bukarest átmenetileg szaktott a kisebbségellenes politikájával - a román politikai vezetés határozottan ]egy asszimilációs, "homogenizáló kisebbségpolitikát folytatott (és még folytat ma is). Ennek következtében olyan intézkedéseket hozott, amelyek elõször a magyar kisebbség értelmiségének gyarapodását, majd utánpótlását igyekezett megszüntetni. A végsõ fázisban pedig, amikor már az értelmiségi utánpótlás is akadozott, a végzõsök "szétszórásával brutálisan megtámadták ezt a társadalmi réteget. A kisebbségi értelmiségen belül is a jogász végzettségûek, és a humán szakosok voltak a fõ célpont, hiszen egy esetleges jogvédelmi harcban e két kategóriájé a fõ szerep. (Ezt az 1989 utáni fejlemények is megmutatják.) Szerintünk a különbözõ intézkedésekbõl és a szórványos statisztikai adatból az is világosan látszik, hogy mi volt a rövid távú célja Ceauescunak: egy humán értelmiség nélküli, (esetleg kis számú mérnökkel rendelkezõ) kisebbségi "csonka társadalom" kialaktása, amely néhány, szakképestés nélküli, vagy kis szakmai tudást igénylõ területen (éptkezés, bányászat, erdészet stb.) vegetál, arra "várva", hogy mihamarább beolvadjon a többségi népbe. (Lásd a csángók esetét.)

A magyar kisebbség történelmi szerencséje, hogy terveit Ceau[[ordmasculine]]escunak nem sikerült végrehajtania: közbejöttek a "decemberi események", amikor is felcsillant annak reménye, hogy ismét vissza lehet majd álltani a negyvenes évek végi iskolahálózatot. Csak pár hét kellett hozzá, és az illúziók szertefoszlottak...

Felhasznált irodalom

Ara-Kovács Attila: A magyar intézményi rendszer széthullása Romániában (1975-1987) I. rész: Iskolarendszer. h. é. n. [Budapest, 1988.] gépelt kézirat (JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény, 2963.)

Braham, Randolph L.: Education in Romania: a Decade of Change. Washington, 1972. U. S. Departament of Health.

Csatári Dániel: A romániai magyarság kulturális helyzete. Budapest, 1969. A Mûvelõdési Minisztérium Kulturális Külkereskedelmi Tanács belsõ kiadványa.

Debreczi Árpád: Anyanyelvû oktatás. In: Koppándi Sándor (szerk.): A romániai magyar nemzetiség. Bukarest. 1981. Kriterion.

"A lényeg: hogy az esélyek legyenek, vagy maradjanak egyenlõk". Beszélgetés Demeter Jánossal a nemzetiségek anyanyelvû oktatásáról. h. é. n. [1987?], gépelt kézirat. (TLA Közép-Európa Intézet könyvtára)

Felmérés és kritika. In: Erdélybõl jelentik. New York, 1977. Az Amerikai Erdélyi Szövetség kiadása, 2575. (A tanulmány Lázár György szerzõi álnévvel, "Jelentés Erdélybõl" címen eredetileg a párizsi Irodalmi Újságban jelent meg.)

Illyés Elemér: Erdély változása. Mítosz és valóság. 2. bõv. kiad. München, 1976. Auróra Könyvek.

Jelentés a romániai magyar kisebbség helyzetérõl (szerk.: Joó Rudolf). In: Jelentések a határon túli magyar kisebbségek helyzetérõl. Budapest, 1988. Medvetánc Könyvek, 56-126.

Kiss Gy. Csaba: Magyar nemzetiségi oktatásügy a szomszédos szocialista országokban. h. é. n. [Budapest, 1973?], gépelt kézirat. 4886. (JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény, 2807 sz.)

Memorandum by Lajos Takács. In: Witnesses to Cultural Genocide. First-Hand Reports on Rumanias Minority Policies Today. New York, 1979. Hungarian Human Rights foundation/Committee for Human Rights in Rumania.

Nemzetiségi oktatás Románia Szocialista Köztársaságban. Bucureti, 1982. Editura Didactica i Pedagogica.

Paizs Áron [Antal Árpád]: A kolozsvári magyar nyelvû egyetem oktatásának történetébõl (tények és vallomások) 1945-1988. Budapest, 1989. gépelt kézirat.

Péterfi István és Lõrincz László elõterjesztései. In: Románia Szocialista Köztársaság Magyar és Német Nemzetiségû Dolgozói Tanácsainak plénumai 1978. március 13-14. Bukarest, 1978. Politikai Könyvkiadó.

Tóth Sándor: Jelentés Erdélybõl II. Párizs, 1989. Magyar Füzetek Könyvei 13.

Vincze Gábor: Nemzeti kisebbségtõl a "magyar nemzetiségû románok"-ig. Bukarest magyarságpolitikájának változásai 1944-1989 között. Szeged, 1997. gépelt kézirat.

JEGYZETEK: